Azt hiszem, nagyon nehéz, ha nem lehetetlen erre a kérdésre válaszolni, már csak azért is, mert pusztán a kérdés felvetése is sokak szemében hazaárulás, nemzetgyalázás: 1848. idusának nimbusza sérthetetlen! Legalább is az utóbbi évtizedekben azzá vált, miután gyökeresen megváltozott a napi politikához való viszonya. Amikor egyes szervezetek, pártok kezdték demagóg módon kisajátítani március 15-ét, mindinkább zavaróvá vált annak kritikátlan, túlzott felmagasztalása - és kampány célokra való gátlástalan fel- és kihasználása. A kérdéssel foglalkozó történészek természetesen tisztában vannak valódi jelentőségével, és szakmai körökben árnyaltan, kiegyensúlyozottan fogalmaznak. De úgy gondolom, hogy a köztudatba keményen bevésett, sarkos egyoldalúsággal kialakított nimbusz megítélését csak sommás, sarkos (túlzó?) érvekkel lehet befolyásolni, ellensúlyozni.

    Megpróbálom a magam nézőpontjából. 

    Kezdem az elején. 

    "Miként a felvilágosodás is elsősorban főúri kastélyokban, köznemesi kúriákban lelt otthonra Magyarországon, úgy a liberalizmus fő bázisát is a szokatlanul népes, jövedelmét polgári foglalkozásból kiegészítő, szilárd politikai öntudattal és hagyományokkal rendelkező nemesség képezte. A magyar nemesi liberalizmus legnagyobb reprezentánsa, az angol eszményeket követő gróf Széchenyi István (1791-1860) felismerte, hogy Magyarország elmaradott állapotának elsődleges oka nem a Bécsnek való alávetettség, hanem a feudális rendszer."

     A reformországgyűléseken (1932-48) folyó heves viták során az uralkodó elit (a nemesség!) - hála a reformereknek, Széchenyinek, Batthyányinak, Deáknak, Kossuthnak stb. - 1848 elején eljutott a végső következtetésre: a polgári átalakulás (nem a politikai függetlenség kivívása!) elkerülhetetlen. Március 3-án az alsótábla megkezdte a Kossuth által megfogalmazott javaslat vitáját, majd jóváhagyta azt. A felsőház habozott, de a bécsi forradalom hírére az is elfogadta a feliratot március 14-én. Másnap kora reggel elindult Pozsonyból Bécsbe az országgyűlési küldöttség, hogy megszerezzék az uralkodó jóváhagyását. V. Ferdinánd magyar király két nappal később, Széchenyi javaslatára, teljhatalommal ruházta fel a nádort, István főherceget, aki kinevezte Batthyány Lajos grófot miniszterelnöknek. Április 7-én a király kinevezte az első független, felelős magyar kormányt, majd négy nap múlva ünnepélyesen szentesítette az országgyűlés törvényeit, s feloszlatta az utolsó rendi országgyűlést. 

     Az ún. áprilisi törvények rendelkezései (jobbágyfelszabadítás, az ősiség eltörlése, a közteherviselés bevezetése, a papi tized eltörlése, a származási és vallási megkülönböztetések tilalma, a népképviseleti alapon választott országgyűlésnek, mint törvényhozó hatalomnak a létrehozása, az országgyűlésnek felelős minisztériumok felállítása, a sajtószabadság kihirdetése, Erdély uniójának létrejötte stb.) a későbbi eseményektől függetlenül érvényben maradtak! Igaz, egyik-másik rendelkezés gyakorlatba való átültetése az események szerencsétlen alakulása következtében késedelmet szenvedett.

     Vagyis a polgári átalakulás - mai kifejezéssel a rendszerváltás - április 11-én békés úton, törvényesen megtörtént. Amiről a mai politikusok hallgatnak, vagy sumákolnak. Ugyanis azt nem a "márciusi ifjak", hanem az uralkodó elit, a (köz)nemesség és néhány polgár valósította meg önakaratából, józan belátásból, a közhangulat erős támogatásával, Batthányi és Kossuth vezetésével. (Sajnos, ezzel Kossuth pozitív szereplése véget is ért.)

     Hogy közben volt egy 10-20 ezres utcai tüntetés Pesten? "Pesti lárma" - ahogy Kossuth*** minősítette? "Forradalom?" - ahogy a köztudatba mélyen (kitörölhetetlenül?) beleverték? Nos, a Jókai Mór (vagy Irinyi József?) által megfogalmazott tizenkét pont (amúgy mestermunka) már korábban is a levegőben lógott, mivel a országgyűlés vitáját a sajtó, elsősorban a Pesti Hírlap (Eötvös József, Irinyi József) napirenden tartotta, s az alsóházban március elején (!) elfogadott felterjesztést a felsőház is még március 14-én (!) változatlan formában jóváhagyta. Ennek hírét Almásy Móricz gróf hozta meg másnap délelőtt Pozsonyból, aki tájékoztatta a Helytartótanácsot is, amely a helyzet ismeretében - a "forradalomtól" való félelem nélkül is - délután elfogadta a 12 pontot, elrendelte Táncsics szabadlábra helyezését, a sajtót felszabadította stb. Természetesen azért a párizsi és a bécsi forradalom nem kis hatással volt a közhangulatra (többek között a Felsőházéra!), megkönnyítve, meggyorsítva, de nem előidézve a rendszerváltást.

     Nem véletlen, hogy Magyarország első nemzeti ünnepe április 11-e, a tényleges rendszerváltás napja lett (aminek az eldöntésében természetesen a forradalmi eszméktől való viszolygás is közrejátszott). Az 1898. évi V. törvénycikk kimondta: 

"A nemzet kegyelettel és hálás érzelemmel emlékezvén meg az ország történetében korszakot képező 1848. évi azon törvényhozási alkotásokról, melyekkel az alkotmányos jogok a nemzet minden osztályára kiterjesztettek, a képviseleti alapon nyugvó felelős kormányrendszer behozatott, a közteherviselés általánosíttatott, a földbirtok felszabadíttatott, a sajtószabadság, a jogegyenlőség s általában a politikai és polgári szabadság magasztos elvei érvényre jutottak: ezen alapvető törvények megalkotásának félszázados évfordulója alkalmából a törvényhozás ápril hava 11-ik napját, mint azt a napot, a melyen dicső emlékezetű V-ik Ferdinánd király az 1848-ik évi korszakot alkotó törvényeket szentesítette, nemzeti ünneppé nyilvánítja."

     Ez a törvény 1927-ig volt érvényben függetlenül attól, hogy az első népköztársaság (!) Károlyi-kormánya 1919-ben március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánította (egy alkalom erejéig). 

     Véglegesen az 1927. évi XXXI. törvénycikk törölte el az áprilisi nemzeti ünnepet. Horthy eleinte nem tudott mit kezdeni március 15-ével (általában a forradalmi hagyományokkal). Miután azonban a nemzetközi helyzet kikényszeríttette a Habsburgok trónfosztását, s Horthy igyekezett minden nemzeti jellegű motívumot felhasználni a trianoni béke revíziója érdekében, rájött, hogy március 15-ét esetleg a demokratikus, netán a baloldali erők saját propagandájuk eszközévé tehetik, hirtelen döntött. Teljes erővel megkezdte az általa nemzeti ünneppé (de nem munkaszüneti nappá!) nyilvánított március 15-ét a maga módján értelmezett nacionalista tartalommal, az irredentizmussal megtölteni. Sikerült. Talán az összes propaganda fogása közül ezt tudta a legerősebben bele sulykolni a köztudatba. Nem átallott hamis nimbuszokat, valótlanságokat kitalálni (százezres tüntető  tömeg, Petőfi szavalása a  Nemzeti Múzeum előtt stb.). Elsősorban a fogékony ifjúságot célozta meg. Nem véletlenül rendelt el e napra tanítási szünetet, amikor dagályos ünneplés keretében a kirendelt iskolások előtt egy napra felhúzták a máskor félárbocon lévő (Csonka-Magyarország!) országzászlót az árboc tetejére (Nagy-Magyarország!). Abban az időben a felnőtt lakosság - az állami alkalmazottakat kivéve -  nem nagyon hatódott meg március 15-étől. Kokárdát is főleg az iskolásokkal tűzettek ki - kizárólag egy napra! 

     A felszabadulás után természetesen tovább élt március 15-e túlfűtött nimbusza. Az ünneplés a 100 éves évfordulón tetőzött. Ekkor még Rákosi sem mert ellene szólni, sőt, kicsit elhamarkodottan, munkaszüneti nappá nyilvánította az addig csak tanítási szünnapot. Ugyanis ki akarta sajátítani, mint "népi demokratikus" forradalmat. Aztán három év múlva, 1951-ben - meghagyva nemzeti ünnepnek - visszaminősítették rendes munkanappá. 

    Több se kellett a jobboldali erőknek, a "reakciónak". Március 15-e, ami a Horthy-érában az irredentizmus céljait szolgálta, vagyis kimondottan külpolitikai  éle volt, átfordult belpolitikai szimbólummá: a "kommunista" rendszer elleni jelkép lett. Külpolitikai vonatkozása leszűkült a szovjet(orosz)ellenességre. A 70-es, 80-as években mind nyíltabbá és merészebbé váltak a március 15-i rendszerellenes tüntetések, elsősorban a rendőrség lejáratása céljából (sikerült). 

     A rendszerváltás küszöbén (1988) a Grósz-kormány (!) által ismét munkaszüneti nappá nyilvánított március 15-ét a jobboldal mind hevesebben és agresszívabban igyekezett (igyekszik) kisajátítani saját politikai céljai érdekében. A március 15-i jelképeket, a kokárdát, a nemzetiszínű karszalagot, a bocskai ruhát tüntetően viselik a legkülönbözőbb belpolitikai megmozdulásokon, rendezvényeken, tüntetéseken. A baloldal - a népszerűségvesztéstől való félelmében - behúzza a farkát, sőt, mind többen mind nagyobb kokárdát tűznek ki a mellükre. Nem akarnak hazaárulók, nemzetvesztők lenni. 

     Ami pedig az 1848-49-es szabadságharcot illeti, annak semmi köze nem volt március 15-éhez, de az áprilisi törvényekhez sem, hiszen - mint arról volt szó - azok a szabadságharc kimenetelétől függetlenül is érvényben maradtak!

     Az utóbbihoz talán annyiban volt köze, hogy a szélsőséges radikálisok (Kossuth) nem elégedtek meg az áprilisi törvényekben foglaltakkal, hanem tovább akartak menni a puszta perszonálunió irányába. Ezt azonban a bécsi udvar akkor már tényleg sokallotta. De az így kialakuló vita (pénzügy- és hadügyminisztérium külön vagy közös?) sem vezetett volna szabadságharchoz, ha (a letartóztatás elöl megfutamodott) Kossuth nem utólag, az emigrációban teszi le a voksot a Klapka által (!) megfogalmazott Dunai Konföderáció (meglehetősen utópisztikus) gondolata mellett. Kossuth mereven elzárkózott a magyarországi nemzetiségek függetlenségi törekvéseitől ("Horvátország pedig nem létezik!"). 

     Míg a horvátok, a románok és a szlovákok rá nem jöttek arra, hogy a magyar kormánynak esze ágában sincs ahhoz hasonló engedményeket tenni, mint amit maguknak kivívtak, addig lelkesen üdvözölték az áprilisi törvényeket, különösen a jobbágyfelszabadítást, de az erdélyi románok még Erdély unióját is elfogadták. Pedig igényeik eleinte nem voltak radikálisak (nyelvi autonómia, belső ügyeik önálló intézése stb.). A magyarokban való csalódás aztán fokozatosan elmérgesítette a helyzetet, érthető és indokolt felkelésekhez vezetett, egyre radikálisabb követelésekkel. Ezek közül történelmileg a legjelentősebbnek a Jellasics-féle "felkelés" (szabadságharc!) bizonyult. A folytatást ismerjük. 

     Deák Ferenc már akkor "nemzetiségünk" végveszélybe kerülésétől félt, nem értett egyet Kossuth radikalizmusával, aki megüzente neki, ne álljon útjába (sajnos, félre állt, mint ahogy nem sokkal később Batthányi is, szabad kezet engedve a karizmatikus Kossuthnak).

     Ha az "ősmagyar" ( valójában szlovák-német származású) Kossuth nem lett volna elvakult, erőszakos nacionalista, kalandor politikus, akkor nem éleződik ki a vita egyfelől a nemzetiségekkel, másfelől a bécsi udvarral, s akkor nem lett volna Jellasics-féle "felkelés" (Jellasics csak a döntetlen pákozdi ütközet után ment Bécsbe, ahol kaptak az alkalmon), nem lett volna szabadságharc, s ha a fantáziánkat elengedjük, talán nem lett volna Trianon (!), és valamiféle Dunai Konföderáció lehetett volna az Európai Unió magja. 

    Persze ilyen következtetéseket egy történész nem engedhet meg magának, de nekem, mint gépészmérnöknek, ez talán megbocsátható (?).

    Végül is szerintem a polgári rendszerváltás valójában két nevezetes naphoz köthető: március 14-e (a felsőház határozata) és április 11-e (a rendszerváltás törvénybe iktatása). Persze azért március 15-e, a rendszerváltás melletti lelkes utcai tüntetés (nem forradalom) is megünnepelhető - ha nem túlzó, nacionalista színezetet adunk neki. Kossuth rendszerváltáshoz vezető tevékenysége is tiszteletre méltó, azonban megbocsáthatatlan a rendszerváltás utáni Kossuth-féle végzetes politika - ugyanakkor  mélységes tisztelet illeti a kiprovokált, véres háborúba küldött-hívott honvédeket (áldozatokat).

De ez Kossuth magánvéleménye volt, a nyilvánosság előtt ilyet nem mert mondani ő sem. 

Megjelent nyomtatott formában itt is:(Elolvasás után bezárni!)