Dokumentumkötetünk szerkesztésével egy időben egymástól függetlenül, több helyen fogalmazódott a gondolat, hogy társadalmunk megújulási folyamatába illesztve, a mai körülményekhez igazítva új NÉKOSZ-t kellene szervezni. Két esetben e gondolat egy-egy felhívásban folytatódott, amelyeket itt közlünk.
 

LÉVAI ZOLTÁN (Lézo)

„Koedukált” kollégiumot!

(Megjelent az Élet és Irodalom 1975. május 24-i és a Felsőoktatási Szemle 1985. szeptemberi számában is.)

A budapesti egyetemek és főiskolák hallgatóinak körülbelül a fele kollégiumban lakik. Vidéken ez az arány 80-90 százalék. Az egyetemisták túlnyomó többsége tehát kollégiumban is nevelődik. Nevelődik?

Nézzük meg, hogyan telik el egy kollégista napja. Reggel szobatársaival kel. Együtt indulnak az egyetemre. Ugyanarra az egyetemre. Ugyanarra a karra. Ugyanabba a terembe.

Később vándorolnak egyik tanteremből a másikba, de a szobatársak nem szakadnak el egymástól. Az egyetemen eltöltött hat-nyolc óra után együtt mennek haza. Ha van lelkierejük, akkor még tanulnak, vagy rajzolnak. Ha nincs, elmennek moziba. Persze, együtt. Ezt az összetételt még egy szakest sem zavarja túlságosan, hiszen ott is azonos szakos hallgatók találkoznak. Talán az jelent egy kis lazítást, hogy a behozott partnerek egy része nem szakmabeli.

Késő este aztán nyugovóra térnek, s reggel kezdődik minden elölről. A nap huszonnégy órájából huszonnégyet, de tizenhat-húsz órát biztosan együtt töltenek az azonos szobák, szobacsoportok lakói. Van tehát idejük összekovácsolódni, erős kollektívát alkotni. Mondhatnám úgy is, hogy zárt kollektívát. Homogén társulást. Nemhogy a társadalomtól, de még a saját egyetemének más szakos hallgatóitól is elszigetelt csoportot. És ebben a külvilágtól elzárt együttesben kell eltölteniük öt évet.
Ezzel szemben hogyan él az a hallgató, aki szüleinél vagy rokonainál lakik? Őt csak napi hat-nyolc órára vonják be egy viszonylag zártabb, iskolai közösségbe. De naponta sok órát tölt a hallgató egy másik közegben is. Helyesebben: két másik közegben.

Az egyik a család, a másik a régi ismerősök, osztálytársak, barátok köre. Ebben a két körben a társadalom legkülönbözőbb típusú egyedei találhatók meg. Lehet, hogy a papa tisztviselő vagy katonatiszt, a mama háztartásbeli vagy szövőnő, az egyik testvér idegenvezető vagy orvos, a másik testvér óvónő vagy ipari hallgató. A régi haverok, a volt osztálytársak között van joghallgató is, meg színinövendék is, de van esztergályos is és adminisztrátor is.

Nem kell tovább folytatni a sort. Már ennyiből is érzékelhető, hogy a nem kollégista hányféle emberrel találkozhat, beszélgethet, hányféle embernek a problémáit ismerheti meg (beleértve a hétköznapok gondjait, de az egyes szakmák, hivatások sajátos problémáit is).

Vajon melyik egyetemista fejlődése az egészségesebb? A kollégistáé, vagy a nem-kollégistáé?

Ha arra gondolok, hogy milyennek kell lennie a jövő szocialista értelmiségének, akkor én a mai kollégiumi rendszerben féltem a diákokat, akiket arra ítélnek, hogy virágházakban, légkondicionált, mesterséges fénnyel megvilágított, ablaktalan csirkenevelőre emlékeztető körülmények között éljenek. Szemben a városiakkal, akik természetes viszonyok mellett, a társadalomból nem kiszakítva, hanem azzal együtt tudnak fejlődni.

Féltem a jövő értelmiségét, mert többsége kollégiumokban nevelkedik. Milyen lesz az az új értelmiség, amelynek tagjai nem látnak túl a saját szűk szakmájukon; csak a szakmabeliek problémáit ismerik, csak a saját szakmájuk szemüvegén keresztül látják a világot?
A baj gyökerét abban látom, hogy minden kollégium vagy diákszálló egy-egy oktatási intézményhez tartozik. A nagyobb egyetemek, amelyeknek több kollégiumuk van, azokat karokhoz, szakokhoz kapcsolják. A kollégiumon belül szervezeti tagozódás még tovább követi az iskolai tagozódást.

Meg kell vizsgálni, nem lenne-e célszerű az ország őszes kollégiumát, diákotthonát szervezetileg leválasztani az oktatási intézményekről, s valamilyen önálló kollégiumi hálózatot létrehozni, saját nevelési cél- és feladatrendszerrel. Nem a régi NÉKOSZ mechanikus megismétlésére gondolok, már csak azért sem, mert annak idején az eredeti Györffy Kollégiumhoz képest később ott is erős szakosodási folyamat ment végbe.

Gondolom, a legtöbben abban látják a szakosított kollégiumok előnyét, hogy a hallgatóknak módjuk van együtt tanulni, tanulmányi kérdésekben egymást segíteni. Ez igaz. De valami sántít ebben az érvelésben. Vegyük például a budapesti gépészhallgatók ezer fős kollégiumát. Ezer diák tanul együtt? Ezer diák segít, magyaráz egymásnak? Nem. Sok-sok két-három fős sejtecskére bomlik ez a tömeg. Annak a két-három épületgépésznek például, aki együtt szokott tanulni, teljesen mindegy, hogy a többi 997 diák milyen szakos.

A mai politikai, társadalmi, gazdasági rendszerünknek megfelelő új kollégiumi rendszert kellene kidolgozni. A kollégiumok szakosítását mindenesetre meg lehetne szüntetni: bármelyik egyetem vagy főiskola hallgatója –  elvben –  bármelyik kollégiumba kérhetné a felvételét. A kollégiumoknak az oktatási intézményektől való függetlensége lehetővé tenné, hogy mindegyik kollégium kialakítsa saját jellegzetes arculatát, amely az ott uralkodó szellemben, légkörben, az alkalmazott pedagógiai módszerekben stb. különbözhetne a többiekétől. A kollégiumok működési feltételei elvileg egyenlők lehetnének, de színvonalukban, hírnevükben, „népszerűségükben” mégis differenciálódnának.

Elképzelhető, hogy a kollégiumokat a megyei tanácsok tartanák fenn, nemcsak saját megyéjükben, hanem más –  érdekeltségükbe tartozó –  egyetemi városokban is. A fővárosban például mindegyik megye kapna kollégiumot. Debrecenben csak a kelet-magyarországi megyék stb. (Ha a megyéknek van saját üdülőjük például a Balatonon, miért ne lehetne saját kollégiumuk Budapesten?) A „zemljacsesztvókra” emlékeztető kollégiumokban a legnemesebb lokálpatriotizmust is nevelési céljaink szolgálatába lehetne állítani! 

Ennek egyik, formainak látszó eleme lehetne például a kollégiumok elnevezése. Kis nosztalgiával gondolok arra, hogy például a Szolnok megyeieknek lehetne Budapesten egy Györffy István Kollégiumuk. Nem lenne meglepő, ha a kollégiumokon belüli alapszervezetek egy része is –  teljesen spontán! –  városok, községek szerint szerveződne "faluvá", vagy "tanyává", vagy "szövetkezetté" stb., így az egyik folyosó lenne pl. a "karcagi tanya", a másik a "kisúji tanya" stb. De lehet, hogy éppen a kollégiumokban maradna fenn a „járás" szavunk. A földiek mindig mindenhol összetartanak, gondoljunk csak katonaviselt öregapáink elbeszéléseire. Az sem megvetendő, hogy az otthoniakkal való kapcsolat is sokkal szorosabb, ha minden hazautazó híreket hoz-visz a többiekről, nem szólva a jó kis "hazairól"! A csemetéjüket meglátogató szülőknek az egész folyosó („falu") örülne.

Azt is végig kellene gondolni, hogy milyen legyen az alapegységek összetétele. És itt már nemcsak a különböző szakok, sőt szakmák összeválogatására gondolok, hanem az életkor szerinti összetételre is. Ez különösen akkor lenne fontos kérdés, ha ugyanabban a kollégiumban együtt lakhatnának egyetemisták, főiskolások, középiskolások és ipari tanulók, főleg a vidéki kollégiumokban. 

Jól kevert összetételű alapegység esetén a nevelés és az önnevelés teltételei egészen különlegesek lehetnek. Az alapszervezet –  a „falu", a „szövetkezet" –  évről-évre csak kicsit változna: a megüresedő egy-két helyre belépő gólyákat mindig stabil, családias légkör fogadná. Lehetséges, hogy a megyei tanácsok talán még az egyetemeknél is jobb gazdái lennének a kollégiumoknak, az ott folyó nevelést jobban szívügyüknek tekintenék, hiszen nem öt évre, hanem 30-40 évre szeretnék a kollégistákat magukhoz kötni. A megyékhez való kötődés kedvezően hatna sok más dologra is, például az ösztöndíj-politika alakulására, a beiskolázási lehetőségekre stb.

Akárhogy nézzük is, érdemes lenne mindezeken elgondolkodni. Hátha létre lehetne hozni egy különleges –  divatos szóval élve –  integrációt az értelmiségen belűl. Hátha életszemléletben, politikai magatartásban még fejlettebb, még egészségesebb új nemzedéket tudnánk nevelni.