Véleményünk alapvetően egyezik, eltéréseink oly csekélyek, némely részletre szorulók, hogy elsorolásuk felesleges. Maradok tehát a magam szakmájánál. Nem vizsgálnék mást, mint e nagy film hullámverésének, sokféle vitaövezetének néhány tanulságos jelenségét. Amelyek - látásmód és ízlés pillanatnyilag szembeötlő eltéréseitől függetlenül - talán közös társadalmi hasznunkra fordíthatók.

Nékosz

Itt kell kezdenem, mert mindenki itt kezdi. Kényszeredetten látok neki. Nékosz-ügyekről csak közvetlen szólhatok, nem voltam népi kollégista. A film-történet megközelítő pontosságú idején vidéken éltem, egy református kollégium tanulójaként, leginkább a filmbéli András tanulásra-szakmára készülő lelkiállapotában. Mindezt pedig nem illetéktelen magáncselekvésként adom elő, hanem tárgyunk fontos tartozékaként. A Fényes Szelek eddigi vitáiból máris kiderült, megítélésében mekkora szerepet játszik, hogy valaki tényleg kortársként, alibi-kortársként vagy boldog utódként fogadta-e be felszabadulás utáni közvetlen történelmünket. Kiderült azonban Jancsó hallatlan tudatossága is. Mindjárt a film elején nemcsak azt sejteti (a maga módszertanában: néhány laza dialógussal), hogy a demokrácia alapkérdéseit, a fasizmust, a földosztást illetően az egyházi iskola bentlakói és a kollégisták között nem húzódik áthághatatlan szakadék. Azt is érzékelteti - az ismerősség, a barátság meghitt-futó jeleivel -, hogy szinte a születési évszám esetlegessége, a néhány évnyi életkorkülönbség szóródásának véletlene határozta meg, ki lett rendőrtiszt, paptanár, kollégiumi tanár, kollégista vagy szeminarista a filmcselekmény idején.

Meghökkentő, ahogy a mai vitában ez a hajdani pár év visszakísért: csoportot szervez, szekértábort épít. Főként a - látszatra - érdekeltek, a hajdani Nékosz törzs- és peremtagjai körében. Hasznos-e, káros-e a Fényes Szelek? Politikuma, ideologikuma? Annak, olyannak festi-e a Nékosz-t, ami, amilyen volt; ott és akkor, a fordulat éve körül?

A záporozó ellenérvek bizonyára nem lekicsinylendők. Csak - a bűvös körön kívül állónak, a tárgyilagosan ítélni akarónak - alig-alig érthetők. Beszéltem J. professzorral, aki szinte azért utazott Pestre, hogy megnézze a filmet, amelynek - általa képzelt? valóságos? - tényanyagához húsz évvel azelőtt közvetlen köze volt. Csalódva, felháborodva, keserűen utazott haza. Érveit hallgatni, jelenségét megérteni éppoly elszomorító volt, mint figyelni a vidéki tanárt, a fővárosi művelődési előadót, a peremre szorult írót, a méltányolt írót, ahogy a becsapottság, a megsértettség irracionális indulatában, meg-megbicsakló logikával rótta le felháborodását, szóban és írásban, rögtön a film megnézése után.

Ürügy és illúzió

Miről lehet itt szó? Csak találgathatom a társadalomlélektani mechanizmus-sorozatot, eleven emberek hatásvadászaira elosztva. A felszabadulás utáni magyar történelemnek volt egy verőfényes, mindent ígérő, korán végetért korszaka. És e korszak különös forradalmi alakulata: a Nékosz. Vezetői, közkatonái ütést adtak, ütést szenvedtek, sokféle szerepet vállaltak és cseréltek, később szanaszét szóródtak, 1969-ben százfelől néztek vissza a - feltehetően - róluk készült filmtörténetre. Sokukban úgy idéződött fel a hajdani múlt, hogy önmaguk személyes és intézményük szervezett szerepétől függetlenül egyfajta elvontabb romantikus számonkérés jegyében olvasták rá a filmre a Nékosz-időszak összes beváltatlan, elakadt, félúton elgáncsolt, másként sikeredett ígéreteit. És az a gyanúm: a korszak és önmaguk illúzióit is.

Amennyire az eddigi szóbeli és írásos vitáiból összeegyeztethető, a filmmel szembeni ellenérvek lényege: miért épp a Nékosz ürügyén, a Nékosz "nyakába varrva" fejezte ki Jancsó mindazt, amit a szocialista forradalmak folyamatáról, és jelenségállományáról kifejezni kívánt. Miért sározta be a fényes szellőket; s épp a szellő-nóták előénekeseit?

De ki sározott be, ki rágalmazott meg kit? Rágalmazott-e egyáltalán? Kényszeredetten hallgattuk a vita némely felszólalóit, kik azt nehezményezték, hogy a film eltorzítja a magyar felszabadulás utáni közvetlen időszak hiteles történelmi képét. Milyen képet? Közismert, hogy e néhány éves periódusról - az 1945 és 1949 közöttiről - máig vitázik a történettudomány. Máig tisztázatlan, milyen szerepük volt például a felszabadulás utáni forradalmi bizottságoknak, a közvetlen demokrácia módszereinek és intézményeinek. Mikor, meddig működtek célszerűen, mikortól, minként lettek a későbbi Rákosi-irányzat centralizációs-bürokratikus tendenciáinak áldozataivá, hol és miben volt működésük életképes, mai lehetőségeink felé mutató, mai feladatainkban eligazító.

Talán ennyi is elég, hogy a "Nékosz-párti" vádak elvont romantikájának pusztán tárgyi hitelét is némiképp megingassuk. De nagyobb bökkenő is akad. Hogy ti. ez a film - írjuk le a vadonatúj felfedezést - nem a Nékosz-ról szól. Eseménysora nem realista film-történet, hanem történet-modell.

Modell

Érvelésünket újfent közhelyszinten kell kezdenünk. Jancsó a Fényes Szelek-ben miként előző három filmjében is - nem a történelem közvetlen ábráját állítja egy-az-egy arányban nézői szeme elé. Hanem a történelem mintáját, jelképes metszetét.

Tudjuk, a modell-alkotás az újabb társadalomtudományi kutatás és gondolkodás egyik legfontosabb, mert leghasználhatóbb módszere lett. Ugyanígy tudjuk - vagy: tudnunk kellene -, hogy a századközépi művészet jelentékeny műfajai, irányzatai és alkotásai is modellben építkeznek. Nemcsak azért, mert ehhez lett kedvük, főként azért, mert nem tehettek mást. Amit a regényirodalomban, a színházban hosszú évek óta figyelhetünk, a mozivásznon most valósul meg a szemünk előtt: nem történetet, mesét, sztorit kap a filmnéző, hanem a történet valamikénti sűrítményét. Az egyedi információk időrendileg végeérhetetlenül hosszú láncolatának korában minden jelentős művész kényszerítő erővel kell, hogy válaszoljon a kérdésre: mit mondhat még? S amit mond, miként mondhatja? Mondhat-e ezer történet után egy ezeregyediket? A történet előtörténetével, fokozatos kibontásával, azaz a részletesemények teljes övezetével? Mondhat, persze; kitűnő történetet is. Csak félő, hogy a történetének lényege - a közlés, amelyért a történet megszületett - belevész az eseményrészek halmazába. Esetleges halmazába, amely elfakítja, feledésbe kényszeríti a lényegi történetet.

Nem elvont értekezést írunk, érjük be a legfontosabbal: a művészeti modell valamely korszak vagy korszakok, tehát időben hosszú fejlődési folyamat legjellemzőbbnek érzett jegyeit fogadja magába. E motívumokból, igen tudatosan, úgy alkot valamilyen - a műalkotásból nyilván nem hiányozható - történetet, cselekményt, szüzsét, hogy a történet eseményei ne csak egyfajta konkrét térben és időben létezhessenek, hanem több dimenzióban legyenek jelen. Ha így alkot, a művész fokozott absztrahálást hajt végre. Nemcsak egy adott tér és idő közvetlen téranyagát lényegíti át egy körülhatárolt műalkotás elemeivé. Időben eltérő, térben távoli korokat és területek jelenségvilágát abszrahálja modellé. Úgy sejti, különböző tér- és időegységek közös tüneteket, tényeket, tapasztalatokat, tehát elvonatkoztatásra alkalmas anyagrészeket tartalmaznak.

Ez a látás, ez a módszer fontos következményekkel jár. Kiszűri az alkotásból az egyedi, a csak helyhez-időhöz kötött, a folyamat felől nézve elhanyagolható, műnyelven a partikuláris jelenségeket. Gyakori kísérője a szándékos, a tudatos anakronizmus. Eltérő korok kelléktárának összevonása, a közös jegyek látványos kihangsúlyozása a szürke, egyedi jegyek rovására, a cselekmény, a "sztori" minimumra fokozása, az eseményekkel szemben a jelképes közlés nyomatékosítása.

Kelet-európai modell

Illő, hogy bejelentsük: fentiekkel a Fényes Szelek kellős közepébe értünk. Ez a látás, módszer, építkezés érvényes Jancsó Miklós korábbi filmjeire is. Meddőnek bizonyult már annak idején is a vita, vajon a Szegénylegények hű tükre-e, romantikus vagy realista ábrája-e az egykorú magyar történelemnek; a Csillagosok történethíven követi-e közvetlen tárgyát, téma-magját, a magyar internacionalisták sorsát a forradalomban. A film-építés mindenben közös: modellt szerkeszt tárgyáról, tárgyából. És Jancsót az emelte a jelenkori művészet élvonalába, hogy tárgya, a rögeszmésen faggatott, megunhatatlan történelem: forradalom és ellenforradalom kimeríthetetlen modelljeit kínálta.

Kelet-Európa nyomasztó és végletes történelme nemcsak a köznapi ember köznapi tudatába hatol be lépten-nyomon. A kelet-európai népek tragédiasorozata olykor a kelet-európai művész szerencséje lett. Kimeríthetetlen élményanyagot kapott a rászabott történelemtől, holta napjáig elélt belőle. Címszavakban fogalmazzunk: ez a bő, életes nyersanyag teremtette meg számos kelet-európai országban - hazánkban legkivált - a természetutánzó ábrázolás, a naturalizmus elkésett, XX. századi diadalát. Ha viszont elvontabb látással, áttételesebb anyagkezeléssel építkezett, a kelet-európai művész ritka és szerencsés előnyhöz jutott: absztrakt szituációit, állapot-képleteit is érzékletessé elevenítette a kirekeszthetetlen történelem. Zenében, képzőművészetben, irodalomban könnyű névsorral szolgálni: a film nagykorúvá lett műfajában ma Jancsó az, aki korszakosan bizonyítja a kelet-európai lehetőségeket is, s egyszersmind a lehetőségeket is, s egyszersmind a lehetőségek beváltását is. Antonioni egyenrangú kortársaként? Eizenstein felnőtt örököseként.

Mint három korábbi filmjében, a Fényes Szelek-ben is több élmény-rétegből, anyagrétegből építkezik Jancsó. Az alapvonalat kétségtelenül a magyar felszabadulást követő évek eseménytörténete, a Nékosz-mozgalom jelenségvilága. A második a szüzsé jelképes kanyarulataiban, sűrítéseiben húzódik: az általánosított tünetanyag, amely az alig életrekelt magyar - s körülötte a tágabban kelet-európai - forradalmat a későbbiekben eltorzította. Végül, utoljára, a még stilizáltabb általánosítás motívumaiban: a tapasztalati és hangulati többlet, amellyel a legújabb nemzetközi diákmozgalmak eredményei és tévedései az alkotó történelmi tudását bővítették.

Így lett sokértelmű, mert több dimenziós műalkotás a Fényes Szelek. Így lett a forradalmi magatartásképletek, jelenkori forradalom-tudatunk történelmileg eleven, egyszerre konkrét és általános modellje.

Ifjúság

És így lett metszete-mintája jelenünk egyik legváratlanabb, sokfelől magyarázott, de még lezáratlan társadalmi hullámverésének, a nemzetközi ifjúság eltérő indítékú, de sok közös tünettel dolgozó forradalmi gyakorlatának is.

Modellt, modell-érvényű műalkotást - említettük - nyilván azért készít a művész, hogy elkerülje az esetlegesség, a perchez kötöttség csapdáit. Úgy akarja megörökíteni önmagát és közlését, hogy sem a mai, sem a holnapi néző vagy olvasó ne kényszerüljön ilyen-olyan lábjegyzetekre, külső magyarázatokra. Tanulságos volt megfigyelni, hogy a szóbeli vitákon a Fényes Szelek fiatal nézői miként fogadták a film tudatos absztrakciójának kihívását.

Esztétikai ízlés és történelmi-ideológiai értékelés véleményei persze ezúttal is sokszorosan tagadták egymást. Az eltéréseknél azonban érdekesebb volt az egyezés. Kiderült például, hogy - az egyedi vélemények záradékától függetlenül - a mai tizenéveseknek, kezdő huszonéveseknek a felszabadulás után néhány év olyképpen zárt, múltba merevedett történelem, mint a magunk korosztálya számára mondjuk az első világháború és környéke. Hallatlanul fontos jelenség ez csak éppen nem elemezhetjük, szétfeszítené jegyzeteink laza keretét.

Ide kívánkozik viszont, hogy a tárgyi előismeretek szegénysége ellenére is ez a fiatalság mennyire felismerte a Fényes Szelek általánosító jellegét és értelmét. Mind a forradalomra, mind önmagára - az ifjúsági modellre - vonatkozóan. A film magatartástípusait nem tudták mindig pontosan megfejteni, a megfelelő történelmi címkékkel ellátni, de az ideológiai képleteket és szituációkat, a magatartási indítékokat, s ami a legfontosabb, mindezek megszólaltatását filmnyelven, filmformában: érvényesebben látták, mint a hajdani nékoszisták némelyike.

Szükséges lenne, ideje lenne a Fényes Szelek után - mellett, helyett - elkészíteni a filmet, amely a maga történelmi konkrétságában jeleníti meg a forradalmi hagyományú Nékosz-mozgalmat - kérte valamelyik vitán valamelyik felszólaló. Nagy igény, kérdés, hogy teljesíthető-e. Aki ilyet vagy hasonlót kér, igazándiból a Jancsó-filmek "tartalmát" kívánná egy hagyományosan realista történelmi és művészeti látás-építkezés szabályai szerint megvalósulni. Nagy kérdés, ha például Kovács András vállalkozna egy "Nékosz-filmre", az effajta igényeket elégítené-e ki.

Dokumentum és modell

Itt kell kitérnem - látszatra szeszélyesen, valójában érveim nyomatékosításaként - Kovács András legújabb, pillanatnyilag "kéziratos", azaz a szűkebb szakmának bemutatott filmjére, az Extázis 7-től 10-ig címűre. Nemcsak azért, mert - bizonyosra veszem - a magyar film "új hullámának" legutóbbi, nagy eredménye. Főként azért, mert vitakérdéseink közepébe vág.

Első rápillantásra képzelni sem lehet eltérőbb film-műfajokat, mint a Jancsóé és a Kovácsé. Az egyik a telivér absztrakció; a naturális részletek megvetése. A másik - játékfilmjei esetében is - hűség a természetutánzó dokumentumhoz, az élmény-hitelű valósághoz. Holott ideje észrevennünk, hogy e két, látszatra egymást tagadó filmműfajt sokszorosan közös szálak fűzik össze, s nemcsak elvont értékük magassága szerint. Az alapos elemzés Jancsó bármely művében kiderítheti az egykori dokumentumfilmes szemét és kezenyomát. Az elvont film-történet elemeinek érzékelhetőségében, a modell anyagául szolgáló események, figurák, jellemvonások célszerű apróságainak kiválasztásában. Kovács András dokumentum-módszere viszont a másfajta műfaj keretében éppúgy általánosításra tör, mint Jancsó modell-szerkesztése. Figyeljük meg az Extázis ... szociográfiai hitelű anyagának rendezői vágásait, hirtelen tér-cseréit, a spontán megjelenítés és a "beavatkozó" interjúvolás arányainak tudatos keverését, a látszatra szertelenül áradó dokumentum-anyag kemény megszerkesztettségét. Kovács András sem kívánt kevesebbet közölni, mint Jancsó; nem is érte be kevesebbel. A hatvanas évekbeli magyar "gitáros nemzedék" megvallatásával, eszményeik, csalódásaik, szabad időt kitöltő tervszerű elfoglaltságuk és lézengéseik, megvalósult és megvalósítatlan lehetőségeik felvonultatásával éppúgy általánosítást, modellt adott a dokumentum-műfaj keretei között, mint Jancsó a maga emeltebb, stilizáltabb irányzatában.

Godard

További kitérőre kényszerülünk. Illő megkeresnünk Jancsó és Kovács törekvéseinek nemzetközi rokonait. Sokfajta áramlat - a "harmadik világ", főként a latinamerikai filmesek nálunk sajnos alig ismert kísérletei - mellett egyetlen rendezőt találunk, akinek mostani érdeklődését a világ forradalmi átalakulásának és átalakításának módszertana köti le. Természetesen Jean-Lud Godard újabb sorozatára gondolunk; főként két filmjére, a Week-end-re és A kínai lány-ra. Ezekből nyilvánvaló, hogy a filmrendezői státusz nála ugyanúgy történetfilozófust és szociológust is rejteget, mint Jancsó és Kovács esetében. A későkapitalista társadalmak legújabb jelenséganyagából "modellizált" filmjeiben egyet hiányolhatunk (s most csak erről szólnánk): a teljességre törő megszerkesztettséget. Godard, önmaga világának, közvetlen környezetének élményeiből építkezve, bármiféle teljességet képtelennek tart. Közelítése a szenvedélyes szkepszis, az átgondolt relativizmus; paradox módszere így a tudatos esetlegesség. Figyeljük meg Godard módszerét, ahogy legújabb - esztétikailag is, szociológiailag is rendkívül érdekes - filmjeiben tervszerűen teremti meg a komponált rendetlenség filmvilágát. Godard cédulákat sorakoztat - s a képpé lett szociográfiai riportokból, interjúkból, mini-esszékből, kiáltványokból, párbeszédekből olvasható ki üzenete.

Godard film-filozófiáját máskorra kell halasztanunk. Nem részletezhetjük - holott mintaanyag - világképének és módszerének szoros kapcsolatát. Ezúttal csak az esetlegességre, a rögtönzésre kívántunk utalni. Arra, hogy a Godard-filmek műalkotás-egysége - a kompozíció felől nézve - a Fényes Szelek és az Extázis .... alatt maradt. Godard nem hiszi, hogy egyetlen műalkotás racionális modelljében világának sokféle szilánkjai összefoghatók. Jancsó és Kovács másként hiszi. És higgadt, analitikus hitük ez esetben aligha olcsó illúzió.

Egy káros alternatíváról

Közeledünk az összegzéshez, ideje visszatérni Magyarországra.

Meggyőződésem, hogy kultúrpolitikai elméletünknek és gyakorlatunknak legnagyobb gondja az elkövetkező években az úgynevezett "közönségműfajok" és "elitműfajok" aggasztó elkülönülésének közelítése és viszonylagos feloldódása lesz. A szakadék pillanatnyilag a filmszakmában a legnyilvánvalóbb, talán mert a leginkább felderíthető.

Értsük meg egymást. Ilyen elkülönülés minden fejlettebb ország társadalmi-kulturális gyakorlatában felfedezhető. Önmagában nem tragédia; egy rétegződött társadalom megosztott kulturális fogyasztásának szinte elkerülhetetlen tünete. Nehézségeink fő forrása, hogy nálunk előzmények nélkül - illetve: egy hosszú korszak csukott szemű, az elemi szóródásra sem ügyelő, eszményi kulturális egységre törekvő elmélete és gyakorlata után - váratlanul, csődhangulatot okozva jelentkezett ez a megoszlás.

Amelynek nem az a baja, hogy létezik. Hanem, hogy jelen formájában létezik. Hogy a "művészfilm" szerencsétlen fogalma például telivér politikus, ideológus rendezők életművét fedi; nem a személyiség elmagányosodásának árnyalatait megjelenítő, az individuális közérzet hajszálait is árnyaltan négybe hasító művészetet, mint Nyugaton. És a másik véglet - tisztelet a kivételnek - a lehető legigénytelenebb. Amit nálunk előzékenyen "közönségfilmnek" neveznek, nem e nélkülözhetetlen - tehát enyhén didaktikus, tartalmasan szórakoztató - műfaj termékeinek összege, hanem szinte egyedül a kommersz-vígjáték.

Vagyis nem azok kerültek a kártékony antinómia-pár pólusaira, akiknek ott lenne a helyük. És beérett az elhanyagolt okok okozata. Amiként "modern" verset olvasni, képet nézni nem tanítottuk meg felnőtt állampolgárságunk tekintélyes hányadát, úgy filmet befogadni sem megy előzmények nélkül. A film, a mozi, amúgy is a könnyű szórakozás, a "kikapcsolódás" egyezményes lehetőségeként él a széles köztudatban. E hagyományos közelítésmódnak a Jancsó-típusú modell-film áthághatatlan akadályt jelent, s elindítja a közismert reakciósort. Nem értem a filmet - tehát a film érthetetlen -, tehát nem bennem, a nézőben, hanem a filmben és rendezőjében van a hiba.

Hálás, de olcsó alkalom lenne élcelődni a közönség értetlen rétegeinek baklövésein; okkal kérhetné ki, akit illet, vicclapjaink méltatlan szurkapiszkáit a Jancsó-filmek női meztelenségein, énekes-táncos zászlólobogtatásain. Ne élcelődjünk, ne háborogjunk. Utaljunk esztétikai köznevelésünk fehér foltjaira.

Optimista záradék

Úgy adódott, hogy nem-filmes létemre hosszú napokat tölthettem filmek között. A Fényes Szelek össztársadalmi vitája és Kovács András új filmjének műhelyvetítése egybeesett. A filmeken és a filmszakmán túli társadalmi tanulságokról hosszú tanulmányt lehetne írni. Tanulmány helyett, e jegyzetek végén csupán állampolgári elégedettségemet záradékolhatom.

Igényeinket, lehetőségeinket jelzi és dicséri, hogy a Fényes Szelek és az Extázis 7-től 10-ig elkészült, bemutatásra kerül. Hogy társadalmi vitatémává lett. Hogy a vitatémában akadémiai levelező tagtól háziasszonyig a résztvevők természetesen, gátlás és kötöttség nélkül mondanak véleményt.

A közeg, amelyben élünk, amelyben ezek a filmek megszülettek: a szocialista demokrácia kibontakoztatásának terepe. Filmjeink e folyamat termékei és serkentői. A folyamat és környezete sokaknak idegen, nem rokonszenves: elszoktak, elszoktunk ilyesmitől. De ez az út előre. Ha megosztott, sokféle vitáktól gyötört világunkban ez, ennyi sikerült egy kis nép művészetének: eredményeink bizonyítékát, jövőnk lehetőségeit tudatosíthatjuk.