Történelembe merülő legenda

Papp István történész-levéltáros még innen van harmincadik életévén, de a népi kollégiumi mozgalomról írott könyve távolról sem első jelentkezése a tárgyban. Bevezetőjében jelzi, hogy választása még gimnazista korára nyúlik vissza (!), egyetemi hallgatóként, majd doktoranduszként pedig - természetesen - az egész feldolgozását tűzte ki célul. Hat éve már annak is, hogy számot vetett a történet végével, amely a köztudatban a népi kollégisták történeteként (avagy: nagy legendájaként) él: az 1945 és 1948 közötti NÉKOSZ- (Népi Kollégisták Országos Szövetsége) történettel. Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemben címmel mestere, Romsics Ignác szerkesztett akkor kötetet (Osiris, 2002) igencsak érdekes tanulmányokkal. A NÉKOSZ (1945 utáni) történetét ott harminc oldalon összefoglaló Papp volt Romsics csapatának legfiatalabb, még egyetemista tagja.

Az egészből rész lett, a kevéssé ismert - mert a legendában csupán néhány erős vonással ábrázolt - előtörténet arányos, pontos és igen részletes képe. Nem a tízezres tömegé, a nagy élményközösségé, hanem a - Sipos Gyula költő kifejezésével élve - „ötvenfős kicsi hadé". Az 1940-ben Bolyai Kollégiumként szerveződött, 1942-ben Györffy István nevét felvevő kis kollégiumi közösségé, amely ezzel a névvel lépett át az új rendszerbe 1945 tavaszán, és azután a nagy mozgalom magvát képezte. Papp István nyíltan megvallja: elvitte, vagy inkább megállította a probléma érdekessége, a történeti búvárlat izgalma, s mindennek nyomán határt szabott a könyvnek a terebélyesedő szöveg. Amely véget ér, még mielőtt a nagy legenda elkezdődne: voltaképpen nem is foglalkozik már a kicsi had ellenállási részvételével sem, mozgalommal, szervezettel, 1945 után történendőkkel pedig egyáltalán nem.

Papp hat évvel korábbi tanulmánya és a mostani könyv módszertani-kutatástörténeti bevezetője világosan jelzi, hogy a munka motívuma maga a legenda eredete. Az eredet, amelyet több úton is megközelíthetünk, a kollégisták kollektív identitástudata valóban feltűnően hosszú időtartamon át fennmaradt, szemben a hasonló időszakból eredő jelenségekkel. Papp nem a legenda eredettörténetét választotta, hanem az alapul szolgáló jelenségét, s szigorúan megmaradt a történészeszközöknél. Saját (Eötvös-) kollégista gyökerei kitűnnek erőteljességükkel és történetiségükkel: könyve mintaszerű filoszmunka, a filológusi eszköztár biztos kezű, precíz alkalmazása. Távolról sem eseménytörténet - kiindulópontja a népi tehetségekről és a magyar középosztály felfrissítéséről folyó nyilvános diskurzus a húszas-harmincas években. Záró fejezete pedig az első valódi és reménybeli kollégisták (Papp bevonja vizsgálódási körébe a felvételizőket is) történeti-szociológiai vizsgálata. Ez a fejezet a könyv csúcspontja. Papp István részben eddig feldolgozatlan dokumentumokból adatbázist készített, amelynek segítségével részletesen ábrázolta szereplői születési adatait, származását, családi hátterüket, korábbi (középiskolai) és aktuális (egyetemi) tanulmányaikat, politikai eszméik alakulását és szerepvállalásukat, olvasmányaikat és tájékozódásukat, viszonyukat a valláshoz és így tovább. Mindezt összehasonlította a korabeli Eötvös Collegium felvételizőinek és tagjainak - már korábban, részben Papp nemzedéktársai által részletesen elemzett - adataival. A tipikus Györffy-kollégista (felvételiző) Papp szerint dunántúli vagy tiszántúli kisközségből származik, „20 éves korában felvételizik; édesapja földműves, aki 15-20 hold közötti birtokkal rendelkezik; a családban 3-4 gyermeket nevelnek; inkább reformátusok, mint katolikusok. A tipikus felvételiző inkább állami középiskolában érettségizett, leginkább humán gimnáziumban, de nagy eséllyel végezhetett reálgimnáziumban vagy kereskedelmi középiskolában. [...] az érettségit jeles vagy jó minősítéssel tette le. Középiskolai éveiben pénzkereseti lehetőség után kellett néznie, mivel a szülői támogatás nem fedezte a tanulmányi költségeket. Egyetemi évei alatt szintén mellékjövedelemre kellett szert tennie. A tipikus pályázó nem feltétlenül érdeklődött a közélet iránt, inkább a tanulással és a megélhetéssel foglalkozott. Ha aktívabb közösségi életet élt, akkor az iskolai önképzőkörben tevékenykedett, vagy pedig a népi írók munkáit olvasta. Az egyetemi továbbtanuláskor a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet választotta." (272-273. o.)

A népi kollégium és a népi kollégisták legendája nem 1945 előtt, de nem is 1945-ben született - tulajdonképpen post festa, a feloszlatás után gyökerezett, s akkor lombosodott ki, amikor kiderült: csak ez maradhat. Ami maga is folyamat volt: akkor kezdődött, amikor egy pillanatra felmerült az eshetőség, hogy a kollégiumok újjászerveződhetnek, s aztán a dolog lekerült a napirendről, de a kollégista identitás megjelenhetett a fél-, majd egészen nyilvános közbeszédben. Ez a folyamat tehát 1956 tavaszának-nyarának reformlázától a hatvanas évek második feléig, végéig tartott: egy új reformig, amely ha lázat nem is okozott, némi szívdobogást, ritmuszavart azért keltett. Szörény Rezső 1969-es dokumentumfilmjében még fiatalos kollégisták ülnek együtt, az asztalon borospoharak, teli hamutartók és kávéscsészék, a szájakban ott a cigaretta; emlékeznek, próbálják megfejteni sorsfordulójukat anélkül, hogy 1956-ot meg kellene nevezniük. A filmet nem mutatták be, az emlékezés könyvei pedig tíz év múlva jelentek meg - adataik ott sorjáznak Papp kutatástörténeti bevezetőjében. Ezzel a legendával a mozgalom autentikus figurája, kései vezéralakja, Pataki Ferenc vetett elsősorban lélektani számot pár éve megjelent könyvében (A Nékosz-legenda, 2005, Osiris).

De Papp az eredetet kereste. Számvetése tehát a legenda népi demokratikus gyökereinél sokkal mélyebbre ásott. Először is megmutatja, hogy a kollégium gondolata bizony a Horthy-kor televényében szökkent szárba. Egy egészen különleges pillanatban. A két világháború között ellenzéki társadalomkritika és politikai gondolkodás, a magyar népi mozgalom eszmerendszerének a népi tehetséggondozás egyik központi eleme volt. A könyv egyik revelatív felismerése, hogy az ezzel kapcsolatos eszmecserék mennyire jelen voltak a kor nyilvánosságában. A valóban magyar (vagyis nem idegen, nem német, nem zsidó) középosztály megteremtése részét képezte a megmerevedett magyar társadalom bírálatának, és az újítási-változtatási tervek középpontjában állt. A társadalomkritika, meglehet, kevés hangot kapott a magyar parlamentben. De a társadalmi szervezetekben, köztük olyanokban, mint a forradalmak hatásaként, azokkal szemben létrejött egyetemista bajtársi szövetségekben egyre inkább. Ez a társadalombírálat sokféle gondolatot szívott fel és sokfelé biztosított kijáratokat. A nagy ernyőszerv, a Turul nélkül nem jöhetett volna létre a Bolyai Kollégium, és a negyvenes évek elején még az sem volt elképzelhetetlen, hogy a Turul vezérkarában többségre vergődnek a népi írók meggyőződéses hívei. A kollégium gyakran változó elnökeinek egyike is rajtuk nőtt föl, aztán magától értetődően lépett be az egyik nyilaskeresztes pártba, majd (később) nemzeti parasztpárti megyei elnök lett, s irodájában Sztálin képe alatt ücsörgött. A kollégiumi felvételeknél - Papp bravúros filológiai műveleteinek egyike - bizony tekintetbe vették a származást is, súlyt helyezve arra, hogy a kollégista jó magyar ember legyen, annak minden korabeli konnotációjával.

A Turul 1941. decemberi követtáborán végül elbukott a népi mozgalom jelöltje, Fitos Vilmos, aki az 1947-es úgynevezett összeesküvési per egyik sokadrendű vádlottjából végül a kádári állambiztonság informátori szerepéig jutott. Az 1941-es bukás egyik oka paradox módon a Bolyai-kollégisták baloldali-demokratikus, háborúellenes szerepvállalása volt, az új fővezér pedig nyomban megvonta anyagi támogatását a kollégiumtól. Félszáz lakója, úgy tűnt, búcsút mondhat a viszonylag olcsó Királyi Pál utcai szállásnak, a kollégiumi nyelvi és társadalomtudományi óráknak, a szabad előadásoknak, a szombati, éjszakába nyúló vitáknak, amelyek a különféle egyetemeken tanuló parasztdiákokat közösséggé gyúrták.

Papp könyvének legérdekesebb története az a mentőakció, amelynek révén 1942-ben a Györffyre átkeresztelt kollégium mégis tovább működhetett. A kollégisták kapcsolati hálója gyorsan Pártfogói Testületté szerveződött, egy aktív miniszter, Teleki Pál egykori bizalmasa, Zsindely Ferenc formális és felesége, Tüdős Klára gyakorlati vezetésével. Papp lelkiismeretes vizsgálatának eredménye, hogy a magyar középosztály és a különféle elitek nyújtottak segélykezet egy olyan intézménynek, amelynek számos tagja (a kommunista sejt) éppen az ő leváltásukon munkálkodott, ha egyelőre a közeli sikerek reménye nélkül is. Művészek, írók, publicisták mellett tucatnyi aktív és egykori miniszter (mint mondjuk Antal István és Bárdossy László), bankár, nagytőkés foglalt helyet a testületben. Tüdős Klára biztosan sok miniszterfeleséget ismert kalap- és ruhaszalonokból. De állást foglalni és pénzt áldozni pár tucat parasztszármazású egyetemistáért, akik közül páran - eléggé el nem ítélhető módon - nyilvánvalóan gyanús eszmékkel kokettálnak, jóval több volt jópofa társasági akciónál. Papp a magyar szabadkőművességnek nevezett (csúfolt? vádolt?) titkos szervezetet, a Magyar Testvéri Közösséget mutatja ki a háttérben. A Közösség adta a pártfogók majd egynegyedét-harmadát. A háború előrehaladtával - mutatja ki a könyv - a Horthy-kor reformpotenciálja megpróbált szervezeti és személyi kereteket keresni olyan változásokhoz, amelyeket józanabb és mindinkább németellenes elemei egyre elkerülhetetlenebbnek tartottak. A Papp által jellemzett jelölt arcélei nem csupán a kollégistát jelenítették meg. Szorongó gondolatokban a szükségszerű, de a történelmi osztályokat kataklizmával fenyegető változások még mindig legjobb demiurgoszaiét is - akik azért talán jobbak, kíméletesebbek lesznek, bölcsebben csinálnak földosztást és osztják újra a tőkéket, mint mások.

A legendában aztán elhalványult, olykor eltűnt ez a gyökér. Az eredet mítosszá stilizálódott. A kényelmetlen mellékmondatok eltűntek a publikált dokumentumokból, és 1989 után sem egészült ki minden mondat. Nincsen legenda alap nélkül, mondja Papp István is, hiszen a kollégium útjai nyitva maradtak, 1944. március 19. után pedig lezáródtak, s csak egy rendszerváltás perspektívájában nyíltak ki megint. De Papp István kitűnő, higgadt könyve azt is jelzi, hogy a legenda lassan elmerül. Marad a történelem, a maga örökre nyitva hagyott, végtelen számú kérdőjelével.