KOZÁK GYULA 
A hatvanas évek társadalmáról (Adalékok)

(Részlet)

A felszabadulás után a társadalmi és politikai változások nyomán megszűnt, illetve erodálódott a polgári középosztály, az arisztokrácia és a nagypolgárság, miként a zsidó polgárság is töredékére zsugorodott, nagyobb részben a holokauszt, kisebb részben a kivándorlások miatt. A deklasszálódott birtokosok, arisztokraták, burzsoák vagy emigráltak, vagy életben maradásuk érdekében igyekeztek „beilleszkedni”. Később, az ötvenes években pedig a kommunista hatalom mint osztályidegeneket intézményesen is kiiktatta őket a társadalomból (kitelepítések, fizikai munkára kényszerítés, javaiktól való megfosztás stb.). Ezekkel az emberekkel kapcsolatban kimondhatjuk – anélkül, hogy Andorka megállapításának általános érvényét kétségbe vonnánk –, hogy a társadalmi hierarchiában lefelé mozogtak. Az esztergályossá lett kúriai bíró, a közérteladónak kényszerült nagybirtokoslány, a kistisztviselővé, fordítóvá vált arisztokrata életében tragikus törést jelentett a társadalmi státus megváltozása. A nagy- és középvállalkozókat, a földbirtokosokat, az arisztokráciát az új társadalom teljesen kiiktatta soraiból, a szerencsésebbek valamilyen szakmai munkához juthattak (már amennyiben volt olyan szakképesítésük, amely lehetővé tette, hogy politikailag semlegesnek ítélt állásba kerüljenek), a szerencsétlenebbek a társadalmi hierarchia aljára kerültek, s ott is megbélyegzettként, stigmatizálva éltek. Mindközönségesen az osztályidegen kategóriába sorolódtak.

Ugyanakkor nem kell sem kommunistának, sem szovjetbérencnek lenni ahhoz, hogy az úri Magyarország összeomlását, a korábbi történelmi korszak iszonyatos különbségeinek megszüntetését jónak, hasznosnak, igazságosnak ítéljük. A módszert annál kevésbé! A kommunista és a szociáldemokrata párt abban egyetértett, hogy a fontos állami hivatalokba a „néphez hű” kádereket kell ültetni. A Horthy-korszak köztisztviselői karának lecserélése is a társadalmi igazságosságot próbálta szolgálni, ám túlkapásai miatt éppen az a réteg tűnt el, amely az állam üzemszerű működését biztosíthatta volna.

A megbízható, a társadalom új igényeit megfelelően kielégítő káderek nem tanulhattak egyházi iskolákban. Az elemi vagy általános iskolák (polgári iskolák) zöme (kétharmada), a középiskolák fele a második világháború előtt egyházi kézben volt. Az iskolák államosítása 1948-ban – bár technikai lebonyolítása túl gyors volt, és a szükséges átmenetet nélkülözte, ami jelentős színvonalesést eredményezett – mai szemmel is szükségesnek ítélhető, hiszen ez jelentette az állam és az egyház európai normák szerinti szétválasztását. A legnagyobb veszteséget a katolikus egyház szenvedte el.

Az új elit kialakításához szükséges intézményként hozták létre a NÉKOSZ-t, amelynek előképe a Györffy-kollégium volt. A NÉKOSZ-ban zömmel paraszt- és munkásfiatalokat képeztek (persze nem csak azokat) alap-, közép- és fölső szinten. A rendszer azonban saját káderképzőjétől is megrettent, és az iskolák államosítása után a NÉKOSZ-t is föloszlatta.  
A társadalmi mobilitásnak ez a gyorsított, ám erősen átpolitizált, intézményes formája rövid fennállása alatt is igen sok kiemelkedő tudóst, művészt, politikust adott az országnak, de legalább annyi egyéni tragédiának is forrása volt, mert a túl gyors mobilitás, a nem organikus emelkedés a társadalmi hierarchiában sokakat megviselt, s a nagy pszichológiai terhelésre sokan depresszióval, személyiségük torzulásával, öngyilkossággal válaszoltak. A NÉKOSZ-nál is „brutálisabb” beavatkozást jelentett a társadalmi mobilitás kívülről történő befolyásolásában a szakérettségi intézményének bevezetése, amely a kiemelt káderek számára egy év alatt lehetővé tette az érettségi vizsga letételét, majd az egyetemre, főiskolára kerülést. Mindazonáltal a szakérettségizettek közül is számosan szép karriert csináltak.

A mindenki számára kötelező nyolcosztályos oktatás bevezetése, túl azokon a szlogeneken, amelyek az oktatás céljait és tartalmát megfogalmazták, jelentős előrelépés volt a közművelődés terén. A társadalmi igazságosságot szolgálta az esti és levelező oktatás bevezetése, az ipar fejlesztését pedig a műszaki közép- és felsőfokú képzésben részt vevők számának jelentős növelése, amely új iskolák létrejöttével járt együtt (technikumok és műszaki egyetemek).

A hatvanas évekre a Horthy-korszakhoz (de még a korábbi másfél évtizedhez) képest is ugrásszerűen megnőtt (és konszolidálódott) a közép- és felsőfokú oktatásban részt vevők aránya, s a megnövekedett merítési bázist a munkás- és parasztfiatalok biztosították. Ez azt jelentette, hogy a korábbi évtizedekkel szemben sokszorosára nőtt az intergenerációs mobilitás, de megteremtődtek az intragenerációs mobilitás lehetőségei is (például az esti és levelező tagozaton tanulók létszámának jelentős növekedésével). E korszak iskolapolitikájának kritikája az átpolitizáltságot emeli ki első helyen, továbbá az 1962-ig érvényben maradt származási kvóták⁵ bevezetését. A kritika jogosságát nem vonom kétségbe, azonban a politikai szintre emelt igazságszolgáltatás, amely lehetővé tette a legszegényebb rétegekből származó fiatalok számára is a tanulást, s ezzel a magasabb társadalmi státus elérését, nagy lépést jelentett az európai trendekhez való felzárkózásban. A magasabb iskolafokozatokban jelentősen növekedett a lányhallgatók aránya, ami szintén a korábbi történeti korszakban diszkrimináltak rehabilitációját, a nők emancipálódását jelentette, mindazokkal a hátulütőkkel egyetemben, amelyek a felülről vezérelt társadalmi forradalmakat jellemzik.

A hatvanas évekre konszolidálódott az oktatási rendszer, evidenciává vált, hogy az oktatás állami feladat, s a származási megkülönböztetés sokfajta kijátszása is gyakorlattá vált.