UtószóTizenegy évvel ezelőtt, 1980. március 2-án éjjel, kedves barátunktól, Levendel Lászlótól útban hazafelé, egy, az Üllői úton suhanó taxiban, valahol a Nagykörút kereszteződésében, mellettem ülve halt meg Kardos László, a Györffy István Kollégium egykori igazgatója, a NÉKOSZ Kossuth-díjas volt főtitkára. Azóta belső kényszer vezérel, hogy életére, megnyilatkozásaira vonatkozó minden, ma még elérhető adatot felderítsek, képessé váljak alakját, megbecsülésre méltó, tanulságos közéleti tevékenységét felidézni és rögzíteni. A történelmi változás, a megbékélés rendkívüli lehetőséggel ajándékozott meg 1990 tavaszán. Akkor indult meg az 1956 után ártatlanul elítéltek rehabilitációja. Magam is megkaptam Kardos László ítéletének semmissé nyilvánítását, és egyúttal módot perének tanulmányozására. Így kibomlott előttem legnehezebb életszakasza: a börtön. Erről az időszakáról jóllehet egyet s mást tudtam, hiszen mellette álltam, leveleztem, egyik-másik hazai fegyintézetben olykor találkoztam is vele. De mégis kevésről szereztem tudomást. Peréről beszélni nem szeretett. Nyilván ő is részese lehetett - Mérei Ferencet idézve - a hazai nagy "kollektív elfojtásnak".
Lehetséges, hogy a lélek ösztönös védekezése kimagasló szerepet töltött be ebben az elfojtásban, hiszen Kardos László életében nem a per és az ezzel járó börtön volt az egyetlen felejtenivaló. Maga a politikával nem csupán egyszer került konfliktusba. Kora ifjúságában kiütköző önálló gondolkodása már a harmincas évek utolsó harmadában kétkedő, igazságot kereső emberré formálta. Ennek is megvannak a maga állomásai.
A szegénységi bizonyítványokkal és tandíjmentességgel végigélt gimnáziumi tanulmányait 1937-ben fejezte be. Ugyanabban az évben iratkozott be magyar-olasz szakos tanárjelöltnek a bölcsészkarra. A Rákospalotán, majd Újpesten felnőtt fiatalember a pesti Belvárosban hihetetlenül színes diákéletbe került. Egyházi és világi ifjúsági egyesületek, érdekcsoportok, segélyezőegyletek sokaságában hamar tájékozódott. Csatlakozott ahhoz a népi származású értelmiségi diákcsoporthoz, amely Györffy István professzor néprajzi intézetében talált szellemi otthonra. Innen indult útjára a Parasztfőiskolások Közössége, majd a Bolyai-, Györffy-kollégium. Ez a plebejus származású értelmiségi ifjúság a népiesség különböző válfajaitól a paraszti-népi szocializmus álláspontján át a haladó politikai gondolkodás számtalan állomását érintette. Kardos László életében a Szabó Dezső-i indíttatású lázadó szemlélet egyre jobban bővült a Veres Péter és Erdei Ferenc által képviselt állásfoglalással. Végül is letisztultan, megfogalmazottan és kinyomtatottan a szárszói konferencián elmondott hozzászólásában nyert megfogalmazást. Az ifjúságról, mégpedig a hazai haladó értelmiségi ifjúság törekvéseiről villantott fel kis történelmi képet. A múlt század eleji reformtörekvéseknél kezdte az elemzést és a saját generációjánál húzta meg a határt. Ezt azért is szükséges hangsúlyozni, mert - lévén társadalomtudós - bármiről írt vagy gondolkodott, soha nem csak a jelenséget vizsgálta, hanem a folyamatot is, amely az adott körülményhez vezetett. Így vallotta magát, kollégista társait, az egész népi származású értelmiségi ifjúságot Petőfiék, Táncsicsék, Adyék, valamint a Galilei-kör ifjúsága utódainak, egyben a szabadság, a függetlenség, a népjogok, az emberibb társadalmi rend, a demokrácia eszméi továbbvivőinek. Ezért képviselte Szárszón a független, szabad, demokratikus Magyarország eszmeiségét, amelynek megteremtéséhez - úgy vélte - az egész magyar ifjúságnak a maga magyar erőivel kell hozzájárulnia. Ez már lázadás volt a javából a korabeli, 1943-as Magyarország ellen. Hiszen Szárszón Kardos László nem kevesebbet mondott ki, mint a Kommunisták Magyarországi Pártjának 1942-ben a haza és haladás jegyében megfogalmazott antifasiszta jelszavát. Valószínű, akkor is működött a politikai elhárítás, mert Kardos Lászlót 1943 szeptemberében behívták katonának, egy olyan századba, amelyben politikailag megbízhatatlan személyek szolgáltak. Onnan megszökött. Illegalitásban érte Pesten a felszabadulás 1945 januárjában.
Az 1945-tel kezdődő új történelmi korszak reményteli fordulónak ígérkezett a hazai történelemben. A Györffy-kollégisták főként népi irodalmon nevelkedett nemzedéke úgy vélte: megsokszorozva önmagát, sokban hozzájárulhat egy valóban független, szabad, demokratikus ország alapjainak lerakásához. Virágkorában a NÉKOSZ száz kollégiumnak és mintegy tízezer népi kollégistának biztosította a tanulás és a továbbtanulás lehetőségét - szinte a semmiből teremtve elő a feltételeket. Bár az is igaz, a mozgalmat az egész magyar progresszió rokonszenve által övezett hivatalos Magyarország egységesen támogatta. Ezek a kollégiumok és a bennük élő kollégisták sok mindent átvettek már a Bolyai-, Györffy-kollégiumban kialakult és hasznosnak bizonyult tapasztalatokból. Autonóm közösségekként működtek, vezetőiket maguk választották, létfeltételeiket maguk teremtették elő nagy százalékban, életüket maguk rendezték be. Így vált az egész kollégiumi szisztéma autonóm és demokratikus rendszerré. Az önnevelő pedagógia kiegészült a társadalmi valóság módszeres tanulmányozásával, az osztályélmény tudatosítására épülő progresszív eszmei-politikai neveléssel és a haladó társadalmi-politikai mozgalmakban való aktív részvétellel.
Ez a mozgékony, a haladás gondolataira nyitott közösség a koalíciós időkben szinte bűvöletbe ejtette a Magyar Kommunista Párt korabeli vezetőit. Rákosi Mátyás 1947. január 8-án, a NÉKOSZ első nevelésügyi konferenciáján, ma, 44 év múltán, úgy ítélhetjük meg: szinte látnoki erővel nyilatkozott a népi kollégiumi mozgalomról és annak jövőjéről. Beszédében megemlítette: az ország nagy politikai harcok előtt áll, és ebben a harcban szükség van a NÉKOSZ vezetőire és diákjaira. Az általa említett harc - úgy vélte - 1947-ben nem fog befejeződni, hanem 1957-ben is lesz még egy és más tennivaló. A jövőben a NÉKOSZ jelentősége nőni fog - folytatta -, mert az a demokráciával fog fejlődni vagy elsorvadni, azaz létén lehet majd mérni: milyen erős a demokrácia.
Sokat járt a kollégisták közé Révai József és Rajk László. Révai József 1947-ben még szintén értette, és mi több: tiszteletben tartotta a NÉKOSZ autonóm elképzeléseit. Biztatta a kollégistákat amikor megállapította: a magyar ifjúság demokratikus és szocialista arculatának kialakításához nem csak egyetlen út vezet. A népi kollégiumoknak addigi eredményei alapján megvan a joga, sőt kötelessége, hogy a saját útját járja.
Az MKP vezetői közül a legbelsőségesebb és egyben legbarátibb kapcsolat talán Rajk Lászlóhoz kötötte a népi kollégistákat. Nem pusztán azért, mert ő a hazai mozgalom tagja és egyik vezetője volt, bár kétségtelen: ez a tény önmagában véve is motiválhatta egy hazai gyökerű progresszív diáksághoz való vonzódását. Ismert a népi kollégistákéhoz sokban hasonló ifjúkora. Sokgyermekes székelyudvarhelyi család legfiatalabb tagjaként részben testvéri segítséggel volt képes tanulni, részben óraadással, borítékcímzéssel, fordítással maga is gondoskodott a saját megélhetéséről. Átélve saját küzdelmes diákéveit, szívesen támogatta a népi kollégistákat. És nemcsak pártfeladatként, hivatalból, hiszen annál jóval, de jóval több időt, energiát és figyelmet fordított a kollégiumokra. Még egy nem jelentéktelen összetevő. Rajk belügyminiszterként gondoskodni kívánt a hazai rendőrség utánpótlásáról is. Herpai Sándort bízta meg a rendőrtanosztály vezetésével. A tanosztály baráti kapcsolatot ápolt a népi kollégiumokkal, nevelési elveiből nem keveset alkalmazott saját pedagógiájában. Aki valaha is forgatta A fényes szelek nemzedéke című kétkötetes dokumentumkötetet, és legalább a fényképeket végignézte, szinte kizárt, hogy ne emlékezzék arra a képre, ahol Kardos László a népi kollégisták rohammunkája előtt Rajk László belügyminisztert tájékoztatja - zsebre tett kézzel, 1947 márciusában. E kép két egyenrangú ember kapcsolatát örökítette meg. Ez a szituáció más élvonalbeli kommunista vezetőkkel elképzelhetetlen volt még a demokratikus periódusban is.
A Nemzeti Parasztpárt és a népi kollégiumok szinte el sem képzelhetők egymás nélkül. A párt vezetésében a népi írók mellett jelentős szerepet töltöttek be a Györffy-kollégisták, majd később a népi kollégisták is. Első megyei titkárai, szervezői jelentős arányban közülük kerültek ki már 1945-ben. 1945 és 1948 között a parlamentben összesen hét parasztpárti Györffy-kollégista képviselő szolgálta a többséget jelentő vidéki Magyarország érdekeit, míg a kommunista pártot csupán kettő. Révai József 1948. szeptember 21-én a NÉKOSZ kommunista aktíváján tartott előadásában éppen a kollégiumoknak a Parasztpárt iránti rokonszenvét kárhoztatta.
Kritikája és "leleplezése" az MDP Politikai Bizottságának 1948. szeptember 19-i határozata után két nappal hangzott el. A határozatban a következő vádak kerültek megfogalmazásra: pártellenesség, narodnyik vonások, liberalizmus, elzárkózás a párt vezetése alatt dolgozó ifjúsági mozgalmaktól. Egy évvel később, 1949. július 10-én, a mozgalom III. közgyűlésén, a NÉKOSZ megalakulásának harmadik évfordulóján Horváth Márton mondott beszédet. Előadása ma tulajdonképpen már csak kegyelemdöfésként értékelhető. Ő ugyanis a 48-as vádakat kiegészítette az akkor már formálódó Rajk-per koncepciójával. Elítélően szólt Rajk és a népi kollégiumok kapcsolatáról. Hangsúlyozta: "Rajk és uszálya" igyekezett tömegbázist szerezni az ifjúság körében, éppen ezért gyakran látogatta a vidéki és a pesti népi kollégiumokat. Világos - folytatta Horváth Márton -, Rajk révén a NÉKOSZ fiatalságára az "imperialisták ügynökei" vetették ki a hálójukat. És ez az ifjúság hálával tartozik a pártnak, hogy az már 48-ban "belenyúlt ebbe a helyzetbe", akkor, amikor még a párt sem láthatta tisztán annak a veszélynek a nagyságát, amely az ifjúságot fenyegette.
A NÉKOSZ felszámolása törvényszerű volt. Okot a megszüntetéséhez a párt által képviselt központosítási, uniformizálási, szovjetizálási politika szolgáltatta már 1948 tavaszán. Ennek egyik első megnyilatkozása a két munkáspárt egyesülése volt, a pedagógiában az iskolák államosításának a meghirdetése. Az MDP koncepcióját tetézte a Tájékoztató Iroda pártjainak 1948 júniusában keltezett, Jugoszláviát megbélyegző határozata Moszkvában. A határozat elítélte az osztályharc éleződését tagadó jugoszláv felfogást, egyben elvetette a szocializmusra való átmenet többféle útját, csakis a szovjet modellt tartotta követhetőnek és egyben kötelezőnek is. Ennek következtében a Révai József által alig egy évvel korábban a NÉKOSZ javára támogatott "saját út" beletorkollott az egyetlen járható pályába, amely szigorúan kitűzött nyomvonal mentén haladt. Ezen pedig nem kaphatott helyet egy autonóm gondolkodású ember vezette ifjúsági mozgalom, hiszen az önálló gondolat netán megkérdőjelezheti az egyedül kívánatosnak tartott habitust. Márpedig a kollégisták az általuk vallott független, szabad, demokratikus Magyarország eszméjének értékét továbbra is vállalták. Innen következett az egész mozgalom politikai attitűdje, amely - már csak tagjainak származása miatt is - széles horizonton látta és láttatta a hazai valóságot. Ebből táplálkozott, a kollégiumi mozgalom népben-nemzetben, haladásban megfogalmazható gondolkodásának lényege. Mindez társult az autonómián alapuló egyedi struktúrával, amelynek alapját a szobaszövetkezetek, a kisközösségek képezték. A kisközösségekben építkező kollégiumi mozgalom önállóságot, tehetséget, eredetiséget, öntudatot, elmélyült közösségi együttélést, egymás iránti szolidaritást hozott felszínre, hiszen saját ízlése szerint rendezte be életét. És ez az egyedi nevelési rendszer a "felülről" szervezett ifjúsági mozgalom struktúrájától markánsan különbözött. Éppen ezért nem fogadhatta el az MDP által irányított Ifjúsági Bizottság már 1947-től megindított többrendbeli kritikai megnyilatkozását, a pártszerűtlenség vádját. Feloldhatatlan ellentmondás jött létre a hatalmi elvárások és a kollégiumi organizáció által képviselt, alulról építkező pedagógiája között. Mindez természetesen személyi ellentétekben is kifejezésre jutott. Hollós Ervin, az Ifjúsági Bizottság markáns képviselője, a hivatalos, a merev, a dogmatikus álláspontot vallotta. Ő volt az elfogadott, a hivatalosan támogatott ifjúságpolitikus. Abban a pillanatban, amikor a NÉKOSZ "saját útját" az MDP megtagadta, a már el nem fogadott, a már nem támogatott Kardos László-nak nem maradhatott helye az ifjúságpolitikában. "Ügyében" a KEB 1948. szeptember 9-én vizsgálatot kezdeményezett, és 23-án mondvacsinált ürügyekkel szigorú megrovásban részesítette figyelmeztetéssel, egyben kötelezte országgyűlési képviselői mandátumáról való lemondásra is. A Hollós Ervinbe vetett bizalom pedig nőttön-nőtt. Annyira, hogy az 1950 júniusában megalakított hivatalos ifjúsági szövetségnek, a DISZ-nek a második embere lett. Kardos Lászlót pedig a KEB ambícióihoz és képességeihez képest marginális mozgási terepen, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban helyezte el. Ott lett a tudományos osztály vezetője. A politika további merevedésekor, 1950 tavaszán onnan is eltávolították, hónapokig tartották rendelkezési állományban, míg végül szakmájában, a néprajzban kapott muzeológusi beosztást.
Az 1953-as esztendő változatlanul a Néprajzi Múzeumban érte Kardos Lászlót. A tavasz számára is, az országnak is jobb kilátásokat ígért. Március 5-én meghalt Sztálin. Mindenki abban bizakodott: a sorozatos perek, internálások, a mezőgazdaság kényszerű kollektivizálása, az iparban történő állandó normacsökkentések, az értelmiséggel szemben tanúsított felfokozott bizalmatlanság, az alacsony életszínvonal által teremtett feszültség és elkeseredés immár örökre elsüllyed a múltba. A remények felfokozódtak az 1953. május 17-i választások utáni első parlamenti ülésen, ahol Nagy Imre lett a kormány elnöke. Fellélegzett az ország. A felülről irányított uralom résein demokratikus tendenciák jutottak felszínre. Így - többek között - az ifjúsági szövetségben is. A DISZ vezetőségében helyet foglaló volt Györffy-kollégisták - Gosztonyi János, Pataki Ferenc - felkeresték Kardos Lászlót a lakásán. Arra kérték, legyen a DISZ segítségére. A párt ugyanis - mondták- az ifjúsági munka megjavítása érdekében írásos tervezetet kért tőlük, az ifjúsági szövetségtől. Tanácsot és írásban rögzített javaslatot óhajtottak az egykori kollégisták, hiszen már kora ifjúságuk óta tudták: egykori igazgatójuk a kérdés avatott szakértője. Kardos László, miként a tárgyaláson elmondta: eredeti elképzelései szerint írásban nem óhajtott tervezetet adni. Élhetett a DISZ és Hollós Ervin iránt érzett, nem is alaptalan gyanúperrel. Ami mégis a tervezet megírására késztette, annak egészen más körülmény a motivációja. Ezt maga mondta el a tárgyalásán. Kéri József, volt Györffy-kollégista, a Minisztertanács pártszervezetének titkára magához hívatta. Hivatalában közölte vele: a Minisztertanács írásos dokumentumokat gyűjt az ifjúsági mozgalom ügyében, mert Nagy Imre nyilatkozatot óhajt tenni a tárgyban. Ekkor már vállalkozott az írásos anyag elkészítésére. A tervezet Kardos László és Márkus István munkája. Sorsdöntő jelentőségűnek bizonyult, hiszen a per készítőinek lehetőséget kínált, hogy "összeesküvésnek" minősítsék a hivatalos felkérésre készült dokumentumot. Közlésére ezen a helyen nincs módunk. Egyébként töredékesen már napvilágot látott, és nemsokára teljes egészében nyilvánosságra kerül Svéd László új NÉKOSZ-dokumentumkötetében is. Annyit azonban mégis megemlítünk, hogy ez a kényszerű módon, márcsak az elfogadhatóvá tétele miatt is a párt korabeli rétegnyelvén írt elaborátum megint a demokratikus szisztémát ajánlotta az érdekeltek figyelmébe. Egyik fő gondolatként azt fejtegette: a DISZ ne legyen többé egy merev apparátus által mozgatott, laza, elmosódó szövetség, hanem váljék a fiatalság alulról építkező, valóban demokratikus közösségévé. Hiszen az új értelmiségnek, akár falun, akár városon, közéleti emberekből kell állnia. A szerzőkhöz 13 író csatlakozott. Így lett a címe: A magyar ifjúság ügyében. Tizenöt fiatal író javaslata (1954. október). Megtalálható Kardos László perének 2. számú bűnjeleként a periratok között. A javaslatot a DISZ vezetősége több ízben tárgyalta. Ennek is megvan a külön története, s ezt ugyancsak Svéd László dolgozta fel és teszi közzé a már jelzett kötetében.
1955. április 14-én a MDP központi vezetőségének ülése úgy határozott: Nagy Imrét leváltja a Politikai Bizottságban és a központi vezetőségben viselt tisztségéről, ahová pedig éppen a párt javaslatára került. Újra a dogmatizmus irányába tolódott el a politika. Rákosi örömünnepet ülhetett. A demokratikus irányba elmozdítható ifjúságpolitika, benne a népi kollégiumok esetleges újjáélesztésének halvány reménye pedig szertefoszlott.
Nem sokáig. Az SZKP 1956. februári XX. kongresszusa ugyanis újra visszahozta a jó reménységet. Ebben a budapesti tavaszban és nyárban hihetetlen gyorsasággal felpezsdült a közéletiség. Újságokban, folyóiratokban társadalmi érzékenységek, politikai igazságtalanságok kaptak egyre erőteljesebb és egyre radikálisabb hangot. A volt népi kollégistáknak külön örömet jelentett, hogy a XX. kongresszus határozatában egy kis passzus is helyet kapott, mégpedig az internátusok feladatairól szóló gondolat. Ez utóbbiból igazságtalan üldöztetésük jóvátételét olvasták ki. Felszabadultak szorongásaik alól: immár nem kellett takargatniuk népi kollégista múltjukat, hiszen ha káderlapjukon ez a múlt szerepelt, rögtön kisebb rendű állampolgárokként kezelték őket.
A válságát tovább élő DISZ újra megkereste a volt népi kollégistákat. Ez a megkeresés egy kicsit olyan volt, mint a mesebeli király óhaja, aki hozzá jön: az jöjjön is, meg nem is, hozzon is, meg nem is. Játék volt a népi kollégisták és Kardos László tisztességével. Pedig a volt kollégisták komolyan gondolták az ifjúsági mozgalom reformját és a DISZ programját, amelyben egyes diákszállók népi kollégiumokká történő átalakítása is helyet kapott. Éppen ezért az egykori NÉKOSZ politikai jellegéről, pedagógiai teljesítményéről, kívánatos rehabilitációjáról cikkek jelentek meg az MDP, az ifjúsági szövetség lapjaiban, irodalmi lapok és folyóiratok hasábjain. Az ügyben nem kevesebb, mint 56 írás látott rövid fél esztendő alatt napvilágot. A DISZ segítségére siettek társadalmi szervek is. A szervezőmunkából részt vállalt a TTIT (a mai TIT elődje), valamint a Hazafias Népfront is.
A pezsgő közéletiségben erős hangsúlyt kaptak a DISZ Petőfi-köri vitaülései. Tánczos Gábor, a kör titkára, a budapesti DISZ Bizottság munkatársa Györffy-kollégista volt. A 22 tagú vezetőségben 10 volt népi kollégista foglalt helyet, a vezetőségnek talán a legegységesebb bázisát képezve. A vitaülések 1956 májusában indultak. Sorra vették a magyar szellemi élet minden ágát, hogy megtisztítsák a rátelepedett salaktól. E szabad vitafórumok újra a sajátos formákat és módszereket elevenítették fel az országra kényszerített idegen mintákkal szemben. A Petőfi-kör a volt népi kollégistáknak is egyik gyülekezőhelyét adta. Külön NÉKOSZ-vitát is rendezett, valamint felvetette a DISZ reformtörekvései keretében a mozgalom megalakulása tízéves évfordulójának a megünneplését is. Ez nem valósult meg. A perben mégis vádként fogalmazódott meg.
A Petőfi-körön kívül az egykori kollégiumi közösségek találkozói jelentették a másik csoportosulási bázist. A találkozókat felszabadult öröm, olykor parázs vita jellemezte, de minden esetben a haladás, a demokratizálás gondolata töltötte be. A volt és leendő népi kollégiumok körül keletkezett társadalmi mozgás a hazai szellemi progresszió körében óhatatlanul felértékelte a mozgalmat, és a közvélemény egyre inkább úgy tartotta számon, mint a "nagyimrések" fontos értelmiségi bázisát. Ennek a folyamatnak Kardos László akarva-akaratlanul zászlajává vált, hiszen a neve összeforrott a NÉKOSZ-szal. A kollégiumi megmozdulások kényszerítő ereje, valamint a szellemi progresszió körében érzékelt NÉKOSZ-reneszánsz valószínűleg sokban hozzájárult az MDP Politikai Bizottságának NÉKOSZ-t rehabilitáló határozatához 1956. szeptember 16-án.
Öt hét múlva éppen október 23-ára ébredt az ország. A DISZ délután 2 órára hívta össze Központi Vezetőségének ülését, amelyen több volt népi kollégistát és népi kollégiumi vezetőt óhajtott a tagjai közé kooptálni. Az ülés el sem kezdődött. A megjelentek úgy határoztak: maguk is részt vesznek az ugyanarra az időpontra meghirdetett tüntetésen. Szétoszlottak. És ezzel szertefoszlott az ifjúsági mozgalom reformjának és a népi kollégiumok újjáalakításának a reménye is. Merőben új gondokat és gondolatokat vetett fel az élet. Így Nagy Imrét és az ország konszolidálását támogatni, megszüntetni a mihamarabbi vérontást. Kardos László a Belváros kellős közepén, a Semmelweis utca 2. számú házban lakott. Kollégisták és nem kollégisták, barátok és nem barátok, egyetemisták, forradalmi bizottsági tagok és vezetők, pártközponti dolgozók, rendőrök, írók hívták telefonon, jöttek a lakására: hírekért, tanácsokért, vagy feladatokat kértek, vagy élelmiszert hoztak, vagy az ő segítségét kérték, csak hogy ott legyenek a közelében. Tudták:ha veszélyt kell elhárítani, ha jó ügy érdekében cikket kell írni, ha netán a kormányt kell támogatni, ha információt vagy segítséget kell közvetíteni, ezek híre az ő lakásán minden bizonnyal összefut, hiszen valóban a város központjában élt, nemcsak földrajzi értelemben, de szellemiekben is, információs központként is. A könyv bázisán keletkező névmutató sok, eddig ismeretlen adattal szolgálhat arról: népi kollégisták 56-ban hol mindenütt tették a dolgukat. Talán itt érdemes külön is megjegyezni, Gyenes Antal, a NÉKOSZ volt elnöke, a Nagy Imre-kormány begyűjtési minisztere, minisztériumát megszüntetve, a begyűjtést Magyarországon eltörölte.
A Semmelweis utcában az immár 56 tavasza óta működő kis "népi kollégiumi központ" tulajdonképpen október 28-a után, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága megalakulásakor sem szűnt meg, inkább csak áttevődött oda, és egyben szélesre nyílt. Megfordultak a jogi karon működő bizottságban az ország minden rendű-rangú értelmiségei: vidéki tanárok, tudományos intézetek forradalmi bizottságainak tagjai, gyárak igazgatói, budapesti és vidéki tanácsok vezetői, katonák, politikusok, a szerveződő nemzetőrség egyes vezetői, hazai és külföldi újságírók, egyetemi hallgatók és oktatók . . . és ki győzné mindet felsorolni. Ezek a sok helyről megmozdult értelmiségiek egyben a politikai paletta megannyi színét is képviselték. Reformkommunistákon, volt parasztpártiakon kívül egykori kisgazdák is azonosulni tudtak a forradalmi bizottság céljaival. Abod László, a Kisgazdapárt által szervezett Magyar Kollégiumi Egylet volt elnöke, a NÉKOSZ volt alelnöke, a Nagy-budapesti Munkástanács perének negyedrendű vádlottja az általam készített interjúban - többek között - a következőket mondta: "56-ban találkoztunk ismét Lacival, amikor megalakult október 28-án a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. Én ott voltam ezen a megalakuláson, mert úgy éreztem: nekem ott helyem van. ( . . . ) Kardos Lacinak felvetettem azt, hogy szerte az országban alakulnak a nemzeti bizottságok. Én mint egykori kisgazda, és gondolkodásmódjában nagyon sokat változó kisgazda, megkérdeztem tőle: mi lenne, ha ezeket a nemzeti bizottságokat összefognánk? Egy országos nemzeti bizottság létezett 45-ben is. De az egy más kérdés, hogy 56-ban a jellege más kellett volna legyen, mint 45-ben. ( . . . ) Laci a fejére ütött, azt mondta: igazad van. Mivel Göncz Árpi is ott volt az ülésen, Laci azt mondta: menjetek, mondjátok el ezt a Hazafias Népfrontnak, legyen ott az országos nemzeti bizottság. Átmentünk, csináltuk, megalakítottuk. Az Értelmiség Forradalmi Bizottsága volt az a hely, ahol hosszú megszakítás után újra összetalálkoztunk. Aztán a másik a Petőfi-kör alakuló ülése november 3-án. Ez utóbbit két momentum miatt nem felejtem el sohasem. Az egyik az: tudtuk, hogy Laci részt vesz a Nagy Imre által alapított MSZMP szervezőbizottságában, mint a párt alapító tagja. Azt mondtam neki: Laci, ezek között a mostani körülmények között én úgy érzem, feleségemmel, Magdival együtt, hogy nekünk ott a helyünk a pártban. Nekem, a volt kisgazdának, Laci ellenfelének, énszerintem mai szóval inkább »másként gondolkodónak« ott a helyem, mert úgy érzem, ebből származhatna valami nagyon-nagy jó az ország számára. Ez volt az egyik momentum. A másik, Laci azt válaszolta: tudod te azt, mi folyik az országban? Már özönlik be a szovjet hadsereg. Tudtam. Ez 3-án volt, és 4-én megszólaltak a fegyverek."
A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságából sok öntevékeny gondolat áramlott ki, és nyomában néhány öntevékeny szervezet is alakult, igaz, mindössze néhány órára vagy csupán néhány napra. Az Abod László által említett Nemzeti Bizottságon és Petőfi-körön kívül bizonyos értelemben a nemzetőrség is. De ami ennél is fontosabb, a Bizottságba látogató küldöttek mind azzal az ígérettel távoztak a jogi karról: 5-én, hétfőnmegindul a termelés, megkezdődik a mindennapi élet. Ma is abban a hitben élek: ha az októberi időszaknak a történelem csupán 3-4 nappal többet engedélyez, a históriában oly ritka nemzeti egység maga is képes lett volna az ország életét konszolidálni. Hiszen ezt a gondolatot képviselte az értelmiségi bizottságból kisarjadt többi szervezet is.
November 4-én hajnalban valóban megszólaltak a fegyverek. Azon a napon reggeltől estig jártam a várost. Kétszer keltem át az egyik frontvonalon, a Rákóczi úton. Kardos Lászlónak egy ügyét intéztem. Jóllehet, ez az út magánügyem, nem tartozik szorosan a perhez, mégis megemlítem. Megemlítettem azért, mert ma sem tudok szívszorító érzések nélkül visszagondolni olyan jelenetekre, mint amikor egy-egy család három generációjának a tagjai együtt készítették a "Molotov-koktélokat" a Rákóczi út szűk kis mellékutcáiban, olykor a kapuk alatt, hogy támogassák a harcolókat. A ma élő generációknak nem hiszem, hogy megadatik egy olyan egységélmény, mint amilyen megadatott azoknak, akik 56 októberében-novemberében bármilyen bizottságban, közösségben tevékenykedtek, vagy az utcán jártak befogadni képes, valóban nyitott szemekkel.
A harcok csitultával, az élet lassú beindulásával ez a nemzeti egység szertefoszlott. Látszólag. A szívekből és az agyakból nem lehetett kiűzni, különösképpen nem a munkásság tettvágyából és az értelmiség gondolataiból. A november 4-e után kialakult körülményekkel az önálló gondolkodásúak igen nagy százaléka képtelen volt azonosulni. Mit tehetett? Azt, amit a haladó gondolkozású értelmiség mindig tett az elnyomás éveiben. Kísérletezett. Az általa megismert igazságot még egyszer végiggondolta és próbálta a kedvezőtlenné vált viszonyokhoz alkalmazni. Elemző és javaslattevő készségével 1956-57-ben különböző központokban élt, így az Írószövetségben, olykor az Értelmiség Forradalmi Tanácsában, nem sűrűn látogatott hivatalokban és jobbára magánlakásokon. A kompromisszumos megoldások körében ma még talán csak Bibó István tervezetei és írásai ismeretesek. Kardos László börtönírásainak a közzétételével egy másik csoport, főként volt népi kollégisták és volt kisgazda politikusok gondolatai és törekvései kerülhetnek nyilvánosságra. Egy olyan csoporté, amely szoros szállal kötődött Bibó István elképzeléseihez is. Sós Júlia lakásán a Bibó-féle expozét tárgyalták többen, köztük volt Göncz Árpád is. A találkozóról egyik tanúvallomásában mondta: "A beszélgetés bevezetője és alapgondolata, melyet én mondtam el, a következő volt. 1942-45 között, a második világháború idején, a kommunisták és a kisgazdák között jó együttműködés volt. Az 1945-56. október közötti időszakban ez az együttműködés egyre jobban megakadt. Most egyszer és mindenkor megvan annak a lehetősége, hogy ismételten együttműködjön a két párt, abban az esetben, ha a Független Kisgazdapárt balra tolódik, ugyanakkor a kommunisták pedig jobbra tolódnak. Ez esetben létrejöhet a nézetek azonossága, mely alap az együttműködéshez. Ezzel a gondolattal valamennyi résztvevő egyetértett."
Kardos Lászlóról pedig a következőképpen vélekedett ugyanabban a vallomásában. "Kardos László múzeumi igazgatót 1942-től ismerem. Barátságunk 1945-től 56 novemberéig stagnált. Barátságunk 1956 novembere után alakult ki; miután politikai nézeteinkben olyan eltérés nem mutatkozott, mely ne lett volna áthidalható. Kardosról az volt a benyomásom, hogy az októberi események következtében jelentős vezető szerepet vitt a kormányban. Úgy értékeltem, hogy ha a Nagy Imre-féle kormány konszolidálódik, akkor esetleg Kardos miniszter lesz. Úgy látom, hogy Kardos ésközöttem, mint a Független Kisgazdapárt (centrista centrumának) tagja között konszolidált körülmények között jó együttműködés alakulhatott volna ki, vagy alakulhat ki."
1957. május 4-én Kardos Lászlót őrizetbe vették. Perében hat vádlott került bíróság elé. Sorrendben a következők: Kardos László Kossuth-díjas pedagógus letartóztatásakor a Néprajzi Múzeum főigazgatója; Márkus István, a NÉKOSZ vezetőségének volt tagja, szociológus; Herpai Sándor tanár, volt rendőrtiszt, a Rajk-per kapcsán volt internált politikai fogoly; Józsa Péter volt népi kollégista, irodalomszociológus; Kemény István, a NÉKOSZ volt tanára, szociológus; Újhegyi Gyula közgazdász, Nagy Imre volt tanársegéde. Hatuk közül hárman (Kardos László, Józsa Péter, Újhegyi Gyula) már nem élnek. Ez a per egy tudatosan szerkesztett konstrukció közepén foglalt helyet; előtte is, utána is két-két per zajlott le. Sorrendben az első a Nagy Imre-per volt. A hazai közvélemény talán erről tud még a legtöbbet. Ezt követte Ádám György pere. Személyében a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága került a vádlottak padjára. Kardos László pere mindkettőre visszanyúlik, és egyben kapcsolódik az utána következő Bibó-perhez is.
A Kardos-perhez a hatalomnak sok kényelmetlenséget okozó és a hatalom címére sok kritikát küldő, az egyetemi hallgatókénál egy generációval idősebb volt népi kollégisták mozgalma szolgáltatta a keretet. A legfőbb vád azonban kétségkívül Nagy Imre írásainak nyugati megjelentetése volt. Erről kicsit részletesebben is szólunk még. Ezért került a per vádlottjai közé Újhegyi Gyula. És a Nagy Imre-kézirat volt az a vádpont, amely összekötötte a Kardos-pert a Bibó-perrel is. Nemcsak azért, mert Bibó István: "Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására" című, államellenesnek ítélt elaborátumához kísérelték meg a csatlakozást a perben elítélt személyek, hanem azért is, mert a Bibó-per másod- és harmadrendű vádlottja, Göncz Árpád és Regéczy Nagy László is közreműködött Nagy Imre írásainak külföldre történő kijuttatásában. Az Értelmiség Forradalmi Bizottsága volt az a láncszem, amely az Ádám-perhez kapcsolta a Kardos-pert, hiszen Kardos László is a Bizottság egyik vezetője, kiáltványának egyik aláírója volt. Herpai Sándornak a perbe történő bevonása az értelmiségnek a nemzetőrséggel való kapcsolatát volt hivatva "reprezentálni". Az ötödik, egyben utolsó perhez csak vékony szál, Tánczos Gábor révén kötődött. Összesen öt vádpont szerepelt a vádiratban. Ebből kettő politikai színezetű, három pedig Kardos László emberi minőségét volt hivatva beszennyezni: "ügye" ne maradjon tisztán politikai jellegű, járattassék le tiszta személyisége is.
Visszatérve a Nagy Imre-kéziratra, a következőket érdemes róla elmondani. Kereken 25 tanulmányt tartalmaz. Ezeket Nagy Imre 1955-ös leváltása után írta. Az anyag végleges formát 1956 nyarán öltött. A munka megírásával az volt a szándéka, hogy kifejtse politikai nézeteit az MDP Központi Vezetőségének - főleg azokkal a vádakkal szemben, amelyeket első miniszterelnöksége alatti ténykedései és megnyilatkozásai miatt emeltek ellene. Értelmiségi magatartásban valóban lehetetlen, hogy egy reformidőszak összegezése során annak megalkotója ne gondolja tovább az általa megismert igazságot. Ebben rejlik a pernek az a konstrukciója, amely Nagy Imre írásait úgy tálalta a közvélemény számára, hogy azok az "ellenforradalom" eszmei előkészítését szolgálták. A koncepció egyben hallgatott arról a tényről, hogy Nagy Imre írásait elküldte a párt központi vezetőségének is. A Nagy Imre-ügyben kiadott "Fehérkönyv" II. fejezete, amely az "összeesküvést" tárgyalja, a következő címet viseli: "Nagy Imre írásba foglalja államellenes terveit, és illegális csoportot szervez." Ezen a helyen joggal felmerülhet a kérdés: a hatalom miért reagált ilyen hihetetlenül ideges módon Nagy Imre írásaira? Erre álljon itt egy rendőrségi vélemény és néhány gondolat "A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve" című tanulmányából.
Kardos László még az ítélet előtti időben megkérdezte nyomozótisztjét: tulajdonképpen miért kifogásolják a kéziratot? A válasz több mint három évtized távlatából szinte nevetséges, ha nem lenne egyben nyomasztó is. Nagy Imre ugyanis megírta miniszterelnöki kinevezésének történetét 1953-ban, Moszkvában. Eszerint Malenkov közölte Rákosival; nem ő, hanem Nagy Imre lesz a magyar kormányfő. A kézirat kiküldésével ország-világ tudomására jutott: a magyar miniszterelnököket Moszkvában nevezik ki. Mintha nem tudta volna a Nyugat azt, amit a hazai közvélemény inkább csak sejtett! Kardos László viszont hazaárulást kapott e miatt az "indiszkréció" miatt.
Nagy Imre "A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdése" című tanulmányában súlyos és ma is helytálló gondolatokat vetett fel. A külpolitikát meghatározó, indiai politikai filozófiából származó öt alapelv: a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, az egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás és az önrendelkezés. Ezek felölelik - írta Nagy Imre - a nemzeti lét, a társadalmi fejlődés, az emberi szabadság számos alapvető kérdését. Megvalósulásuk nélkül az országok, népek megrekednek a szolgaságban, atársadalmi haladás és az emberi civilizáció alacsonyabb fokán, amelyből kiemelkedni csak az öt alapelv segítségével lehet. Elvesztésük, korlátozásuk vagy a róluk való lemondás országok, népek és kultúrák felbomlását, pusztulását vonja maga után. Vannak olyan helytelen nézetek is - folytatja az írás -, hogy az öt alapelvhez való ragaszkodás és azok érvényesítése a demokratikus és szocialista táborhoz tartozó országok kapcsolataiban, ellentétben áll a proletár nemzetköziséggel és a nacionalizmus, a sovinizmus felé való eltévelyedést jelent, s gyengíti a demokratikus és szocialista tábort. Ellenkezőleg, erősíti - állítja Nagy Imre -, mert a szocialista tábor független, szuverén és egyenjogú országok tömörülése lehet, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvének tiszteletben tartásával, továbbá azért, mert a szocialista táboron belül azonos gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok és együttműködés is csak az öt alapelv kölcsönös tiszteletben tartásával fejlődhet egészségesen.
Aki csak kicsit is tud historikus módon gondolkozni, az megértheti: Nagy Imrének ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozásai milyen erővel hátráltatták a szovjet beavatkozás után a kádári konszolidációt - elsősorban külföldön. Így hát természetes a hatalomnak az idegessége a könyv nyugati megjelenése miatt. És a könyv megjelent minden nagyobb európai nyelven, általában haladó szellemű kiadóknál. A címét, "A magyar nép védelmében”, Kardos László adta. Jócskán érkeztek be példányok az országba, nemegyszer hamis borítóba kötve. A "Fehérkönyv" 80. lapja utáni illusztrációs oldalon ötféle kiadást regisztrálhat az érdeklődő. Ennél jóval több volt, s ezek mind ott feküdtek a bíróság asztalán Kardos László perében. És hogy Kardos László számára ez volt a leginkább megbocsáthatatlan bűn, arról még egy apró jelzés szintén tanúskodik. "Az ítélet Nagy Imre és bűntársai ügyében. Az Igazságügy-minisztérium közleménye" című kommüniké Kardos Lászlóról egyetlen, jóllehet a valóságnak meg nem felelő, de a lényegről árulkodó mondatot közöl. "Az összeesküvő csoport egyik tagja, Kardos László kapcsolatban állott Cope-pal, a budapesti angol követség volt beosztottjával, akinek közvetítésével Nyugatra csempészték Nagy Imre államellenes politikai írásait."
Kardos László börtönírásainak közzétételével feltehetően első ízben történik kísérlet arra, hogy egy ember köré helyezze a börtönlét hivatalos és magániratait, kiegészítve az írásokat visszaemlékező interjúkkal. De a hivatalos iratok mögött egy ember és egy emberi sors rejtőzik. Egy emberé, aki beszámolt gondolatainak, helyzetének változásairól a börtönben keletkezett leveleiben; aki életfogytiglanig tartó ítélettel a 40. születésnapján képes kicsit ironikus, kicsit önironikus hangvétellel összegezni addigi életét és azt írásban is rögzíteni; aki képes cellatársát "meghívni" a 40. születésnapján tartandó "országos ünnepségekre"; aki a börtönben szembesült fiatalkori hitének és nézeteinek drasztikus formában fonákjára fordult világával; akire egykori cellatársai visszaemlékeznek: miként értékelte ezt a fonákjára fordult világot, és miben látta a kivezető utat; aki vállalta tetteit a kihallgatások során, de aki közel 15 hónapi magánzárkában és halálos fenyegetettségben átmenetileg meghajlott, de végképp meg nem tört; aki 40. születésnapját Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat című versével ünnepelte, a következő zárógondolatokkal: "Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj hát el egy percre e gazdag életen, szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel."
Kardos László börtönírásai között különleges érdeklődésre tarthat számot az úgynevezett "Sk. feljegyzése". Ezt a címet a nyomozók adták az írásnak. Jelentőségét az húzza alá, hogy 1956-os tevékenységéről, gondolatairól ma már ez az egyetlen fennmaradt megnyilatkozása. Szinte pótol egy magnós interjút vagy egy visszaemlékezést. És mivel egy évvel 56 októbere után készült, 1957. október 15-e és november 3-a között, adatai igen hitelesek. Kicsit visszafogott az írás, hiszen a nyomozók számára készült. Három részből áll. Az első rész összefoglalja a NÉKOSZ rehabilitációjának 56-os nyári-őszi eseményeit. A második: mit tett a feljegyzés szerzője október 23. és november 4. között. Itt külön figyelemre méltó, hogy kikerekedik belőle - többek között - a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának a története is. A harmadik rész Kardos László november 4-e utáni próbálkozásait és Nagy Imre melletti kiállását tartalmazza, amennyiben az olvasó tudomást szerezhet a volt miniszterelnök kéziratának külföldre történő kijuttatásáról. Az itt érintett főbb témákon kívül természetesen megannyi más információt is tartalmaz.
Nehéz és kényes ügy nyomozati időből származó vagy tárgyaláson elhangzott tanúvallomást közzétenni. Ha élő embertől származna, talán nem is kerülne rá a sor. De mivel Tánczos Gábor vallomásai szintén visszaemlékezést pótolnak, és felesége hozzájárult közlésükhöz, ma már semmivel sem helyettesíthető dokumentumai az 56-os időknek. E vallomások korrektek, és tartalmukat tekintve hitelesek. Így vetnek fényt a Petőfi-kör és Kardos László kapcsolataira.
Tánczos Gábor vallomásai után a periratok sorában a vádirat következik. Ezúttal csupán a Kardos Lászlóra vonatkozó részt tesszük közzé. Szorosan ehhez kapcsolódik Kardos László előzetes észrevétele a vádiratra. Amolyan sajátos "lektori vélemény" egy kiadás előtt álló politikai műről. Adataiban igyekszik egy előzetesen kidolgozott állásfoglalást helyesbíteni. Mintha az bármit is változtatna a prekoncepción. Valószínű, ezt ő is tudta. A börtönben keletkezett írásai között ez az észrevétel talán a legkevésbé karakterisztikus. Annyiban mégis jellemzi a szerzőt, hogy tudósi magatartást tanúsít, amennyiben a vádirat néhány téves adatának helyesbítésével az egész mű hitelességét kérdőjelezte meg. Talán ez is a per üzenetei közé tartozik. Csakúgy, mint egy, a nyomozati idő végén keletkezett irat záradéka. Ennek a záradéknak és az utána bemutatásra kerülő két iratnak megvan a maga előtörténete. Ez pedig nem más, mint olyan 15 hónapi magánzárka, amelyet csupán a kihallgatások szakítottak meg. És ezeken a kihallgatásokon Kardos Lászlót következetesen úgy kezelték, mint aki többé nem lesz szabad ember. Meg aztán a valós világtól mindjobban elszakadó rab, aki belekerül, majd belesüllyed az általa igaznak tartott tevékenység visszájára fordított másába, és az vádként fogalmazódik meg, olykor csupán passzív ellenállásra képes. És még egy nem jelentéktelen összetevő. A kihallgató tisztek számára nyilván hamar kibomlott a rájuk bízott őrizetesek jelleme. Ennek ismeretével lehet élni, mi több, visszaélni is. A "Jelentések, napi jelentések" című kötetben, 1957. május 7-én - többek között - a következők olvashatók: "Kardos László őrizetes a mai kihallgatáson panaszosan elmondotta, hogy valami olyan konstruált államellenes bűncselekménnyel akarjuk vádolni őt, amelyet nem követett el, még csak elképzelései sincsenek róla. Egy-két jól megválasztott, de az egész ügyet lényegében nem érintő kérdéssel és dokumentummal sikerült őt ellentmondásba keverni. Ezután elmondotta, hogy őszinte lesz, mert egy eléggé önérzetes ember, aki szégyelli magát hazudozásai miatt." Erre az önérzetre gyakorolt napi negatív hatás nagyon összecseng Marián Istvánnak a szavaival: "Emberségünket vették semmibe. Nem elvont fogalom volt már a közös együttlétünk során, hogy mennyire embertelen körülmények között tartottak hivatalból hosszú ideig, hogy mindennap megaláztak bennünket." Ez a "mindennapi megalázás" Kardos László életében egészen 1948-ig nyúlik vissza, a már említett KEB-határozatra. Ennek 4. pontjában az áll: "Kardos László a KEB előtt képtelen volt önkritikát gyakorolni."
A kihallgatásokat tartalmazó kötet végén (V-150.002. köt. 398. 1.) a perre való "lelki felkészítés" során már egy önkritika olvasható. Kardos László még itt is megtalálta annak módját, hogy ezt az aznapi megalázást egyetlen mondattal semmissé tegye. "Ami jellemem sajátos negatív vonását illeti, az az a pedagógiai beállítottság, amely a politikai egyértelmű állásfoglalással szemben, más nézetekkel és más nézetű emberekkel való engedékenységben nyilvánul meg, illetve hajlamos arra." Ez a mondat, jóllehet kisebb ellenállásról tanúskodik, mint amilyent a KEB előtt árult el, de senkinek nem kell a lélektan szakavatott tudósának lenni, hogy fel ne fedezze benne az önérzetes ember tiltakozását egy rákényszerített helyzet ellen. Itt az életéről folyt az alku, 1948-ban "csupán" egyik életművéről.
És most már jócskán közeledünk Kardos László perének legmélyebb bugyra és egyben tragédiája felé is. Egymás mellé szerkesztettük a Nagy Imre-kézirat kiküldéséről tett első vallomását és az utolsó szó jogán elhangzott gondolatait. A kétféle megnyilatkozás között közel 15 hónap telt el. Az igazságot az első vallomás tartalmazza. Ennek magam is koronatanúja vagyok, hiszen szabatosan tudtam, miért vállalkoztam két fejezet legépelésére és a kézirat sorszámozására. Ha azérdeklődő az utolsó szó jogán közölt szöveget figyelemmel kíséri, annak feltűnhet, hogy Kardos László következetesen múlt időben beszélt. Mintha szabadulni akart volna a súlyosan rá nehezedő nyomástól. Aki ismeri stílusát, tudja: soha nem írt és nem beszélt rövid mondatokban. Stílusa után ítélve meg a szöveget, az sem egészen őrá jellemző. Ugyanakkor megint csak nagyon tudatosan szerkesztett szöveg élet és halál határmezsgyéjén. Amikor elhangzik az a mondat: "Politikai és erkölcsi tekintetben diszkvalifikálták a népi kollégiumokat" - mintegy egyenlőségjelet húzott 1948/49 és 1958 között. Az alapkérdésben, 56 megítélésében egyértelmű az állásfoglalása. Nagyon fontos a szöveg két kulcsmondata: "Október 23-án és 24-én még én is ellenforradalomnak értékeltem azeseményeket. Október 28-án már elfogadtam a demokratikus forradalom értékelést." Ez a határozott szemlélet szintén a per üzenetei közé tartozik. Ezzel a gondolattal megint csak az utána elmondottakat kérdőjelezte meg, egyre csökkenő ellenállással. Amikor azt olvastam, hogy közreműködött Nagy Imre politikai jegyzeteinek nyilvánosságra hozatalában, és ez "élete leggyalázatosabb tette" volt - értettem meg korán, 61 éves korában bekövetkezett halálát. Az életben maradásért arra kényszerítették, amire saját elhatározásából soha nem jutott volna. Milyen relatívakká váltak az értékek! Levendel László egy, a Tiszatáj 1990. 2. számában megjelent cikkéből idézek: "Kardos László megtörhetetlen ember- és életszeretetének sugárzását közvetlenül csak évek múlva érezhettem. A börtönből szabadulva megkeresett, és beszélgetésünk közben megdöbbenten figyeltem gondolkodását: mindent ott akart folytatni, ahol abbahagyta. Minden érdekelte, és magáról, börtönéveiről nem beszélt. Ezt mondtam is, mire ő azt felelte: - Ne felejtsd el, hogy időközben megéltem életem legboldogabb napját, az ítélethirdetést: életfogytiglanra ítéltek."
És ez az életfogytiglanig tartó ítélet még további négy évet és nyolc hónapot jelentett. Ennek az időszaknak élményeit, az elítéltek gondolatvilágának változásait, élet- és munkakörülményeit van hivatva ismertetni kettőnk hatévi börtönlevelezéséből készült válogatás. (A teljes anyag 16-17 ívet tenne ki.)
Ugyanezt a célt szolgálják két egykori cellatársával: Marián Istvánnal és Abod Lászlóval készült interjúk is. A levelek és az interjúk a börtönélet mindennapjait bemutató, megannyi finom információt tartalmaznak.
Végül technikai kérdésekről kell még szólnunk. Joggal felvetődhet a kérdés: miért éppen a kötetben publikált iratok kerültek közlésre? A válasz egyszerű. Miként említettük: Kardos László "Sk. feljegyzése" ma már az egyetlen forrás a saját tollából, a saját és a köréje fonódó népi kollégisták 56-os szerepvállalásáról. És ennek a társadalmi progresszió iránt elkötelezett generációnak az 56-os teljesítménye akkor válik teljessé, ha az utánunk következő történésznemzedékek előtt feltárulnak majd más perek oldalai is.
Az iratokat betűhíven adtuk közre. Csupán a tulajdonneveknél tapasztalt hibákat és a gépírók félreolvasatait korrigáltuk, utóbbit mindössze három-négy helyen.
Legvégül még egy hagyatkozás a jövő évszázad történészei számára. Kardos László nem sokkal szabadulása után egyszer említette nekem, amikor nem azt vallotta, amit akart, az aláírásába belerejtette a v c betűket. Ez azt jelenti, hogy az utolsó betűt, tehát az ó-t nem felfelé kanyarította, hanem hullámosan lefelé. A v c betűk vi coactát jelentenek, aminek az az értelme: erőszak hatása alatt. A "Kihallgatások" kötetben a jövő kutatói 64 jegyzőkönyvet találhatnak. Ebből 17-en az említett megkülönböztetett aláírás olvasható. Talán egyszer arra is fény derül: miért?
Budapest, 1991. április.
Pogány Mária