Munkatársak

Beszélgetés Abod Lászlóval

(1990. április 20.)


P. M.: Egyszer mesélted nekem, hogy Lacit ti hozattátok át Vácról a Gyűjtőbe. Nyilván tudtátok, hogy Vácott milyen iszonyatos körülmények voltak, főleg a 60-as éhségsztrájk után, amiben Laci - egyébként - nem vett részt.

A. L.: Annál is inkább tudtam róla, mert én magam is ott voltam. A legnagyobb büntetés Vácott az volt, hogy könyvhöz sem juthattunk, kivéve azokat, akiket a fordítóba osztottak be munkára. Semmiképpen sem engedték meg a könyvtár használatát. Egy olyan jellegű embernek, mint én, vagy olyanoknak, mint a többiek, ez a legnagyobb veszteséget jelentette. Magam a börtönviseltek szokásos módszereit kihasználva, korrumpáltam az egyik börtönőrt, mert dolgoztam, és módom volt arra, hogy kapcsolatba kerüljek vele. És így be tudtam hozatni angol szótárakat, sőt angol könyveket is. Ezeket fölcsempésztem a zárkába. Emlékszem, volt egy fiatal, nagyon kedves zárkatársam, Radnóti Iván gimnazista, "bekapott" 12 évet, és együtt vittünk fel két angol szótárt, mégpedig oly módon, hogy a hónunk alá kötöttük gumival. Általában úgy motoztak meg bennünket, hogy fel kellett oldalt tartanunk a két kezünket, akkor végigtapogattak. Szerencsére a hónunk alá nem nyúltak, így nem vették észre, hogy ott vannak a szótárak. Ezeket a szótárakat ott a váci börtönzárkában leírtam WC-papírokra, átadtam Rákosi Gergelynek, mert ő is akkor fejlesztette tovább angol tudását. Tehát, hogy milyenek voltak a váci viszonyok, azt nagyon jól tudtam. Tudtam, hogy embertelenek, kíméletlenek. Annál is inkább tudtam, mert később, amikor Vácról elvittek és Pesten a tervezőintézetbe kerültem, elrendelték a börtönök rekonstrukcióját, felújítását, valamiféle kismérvű modernizálását is. Ennek a felújítást előkészítő kis tervezőcsoportnak az egyik tagjaként elmehettem Vácra, és minden helyiséget fel kellett mérnem. Így nagyon sok embert, akik még ebben az egészen kíméletlen börtönben voltak, megismerhettem. És ennek a legkíméletlenebb részét, traktusát, a büntető-szigorított részleg képezte. Ez a Duna szintje alatt volt a pincében, s szigorított börtönnek hívták, ahová a renitenseket, egyebeket küldték. Itt nem volt ablak, a falak nedvesek voltak, lévén a börtön régi építmény, nem szigetelték rendesen. Iszonyatos hideg volt. Itt találkoztunk emberekkel, akik fapriccsen, negyedkoszton tengették életüket, súlyos vesebajt szerezve, tüdőbántalmakat szenvedve. Tehát tudtam, hogy ez milyen rettenetes intézmény. Ennél a látogatásnál találkoztam sok emberrel, Fazekas Gyurival, Déryékkel, Donáth Ferivel, többiekkel.

P. M.: Ez még 60-ban volt, ugye?

A. L.: Igen, mert én 61-ben szabadultam. Így ez az én börtönkorszakom vége felé volt, börtönműködésemnek "az aranyszakaszában", amikor már egy kicsit emberibb körülmények között élhettem. Így értelmes munkát végezhettem, munka közben nem ordítoztak velem, nem rugdostak, hanem tisztességes módon dolgozhattam, volt értelme annak, amit csináltam. Vácott találkoztam Kardos Lacival, és láttam, hogy ő eléggé megtört állapotban van. Már ahhoz a Kardos Lacihoz képest, akit én mint ifjúsági politikában részt vevő ember régtől, a rendszerfordulótól, 45-től ismertem. Akkor tulajdonképpen csak ismeretségbe kerültem vele; akik annakidején ellenfelek is voltunk, de akit úgy ismertem meg, mint aki ellenfélként is mindig tisztességes. A megállapodásokat tisztességgel követi, nem igyekszik az "agyagba tiprásra", ahogy ma mondják, függetlenül attól, hogy a nézeteink akkor ellentétesek voltak. Őt én akkor is tisztes ellenfélnek tekintettem. Vácott meg tapasztaltam, hogy ő ott akkor eléggé elhagyatott állapotban volt. Nem tudom minek "köszönhetően".

P. M.: Nem annak, hogy végeredményben elvitték a politikaiak színe-javát Sátoraljaújhelyre, és ott egy "csöves tengerben" maradt?

A. L.: Feltehető, hogy ennek a következményeként. Magyarán, a társtalanságnak és a magányosságnak az egyik megtestesülése volt.

Ő akkor elesettnek, már úgy értem az elesettséget, hogy reménytelennek volt tekinthető. Néhány szót válthattunk csak, mert minket a felmérésnél mindig őr kísért, az hol lemaradt, hol nem, mert utálta az egészet. Minekünk azonban az volt a fontos, hogy tudjunk egy-egy cigarettát vagy egy-egy szelet kenyeret beadni azoknak, akikről tudtuk, hogy erre rászorulnak. Nekünk ugyanis módunk volt arra, hogy valamit vigyünk magunkkal. Laci akkor eléggé pesszimista nyilatkozatot tett. Én akkor - mint mondtam - a tervezőintézetbenvoltam, amely a Gyűjtőben működött. A vezetője egy nagyon rendes, tisztességes mérnökember volt, aki nem tudni milyen indokoknál fogva, a Belügyminisztériumban keresett és kapott is állást. Velünk hallatlanul emberségesen bánt, tisztességes munkával látott el. Próbált kapcsolatokat teremteni a családtagokkal, akiknél ez lehetséges volt. Tehát a saját állását is veszélyeztetve állt rendelkezésünkre. És hát én innen kerültem a váci börtönbe. Felmérték abban az időben a márianosztrait, a kalocsai női börtönt is, mindet, mivel egy országos börtönrekonstrukciós terv volt folyamatban. Itt voltam együtt Ilosfalvy Róberttel is, aki az ismert körülmények folytán került be, és a viszonylag liberális körülmények miatt énekelhettünk és nagyszerű ebédszüneteket tudtunk együtt tölteni.

Magam később a tervezőintézetből átkerültem a "speciál" részlegbe. Ez a "speciál" egy teljesen különleges része volt a börtönnek. Annyira különleges, hogy később, amikor el tudtam olvasni angolul Szolzsenyicinnek a First Circle c. könyvét, a Belső kört, amely még máig sem jelent meg magyarul, abban - hogy úgy mondjam - miránk ismertem. Mert ott is a híradástechnikai, a lehallgatási viszonyok ügyében összpontosították az elítélt mérnököket, szakembereket és az ehhez szolgáló kisegítő személyzetet. Ez a "speciál" két részből állt. Egy a kivitelezőkből, amelynek az élén Dicső László, Mécs Imre mint mérnökök álltak, és olyan kiváló szakemberek dolgoztak ott, mint Bali Sándor szerszámkészítő, Imre Károly, a hallatlanul ügyes, nagyszerű, vállalkozókedvű ember és sokan mások; ügyesek, nagyszerű munkások, akikkel az ember tényleg csak a legjobb barátságban tud lenni. Volt egy fordítói részleg is. És adódtak olyan alkalmak, hogy ha a fordítórészlegnek szabadulás vagy áthelyezés folytán csökkent a létszáma, pótolni kellett. Akkor a részlegparancsnokának javaslatokat tettünk: kiket hozasson oda. Ennek a helynek a körülményeit azért hasonlítom a Szolzsenyicin-féle belső körhöz, mert ez egy kivételezett, hogy úgy mondjam, arisztokratikus börtön volt.

P. M.: "Siti princ?"

A. L.: Nem, nem, nem. A "siti princ" az teljesen más. Mi a munkakörülményeink között voltunk kivételezettek. Mert a legjobb szakmunkások kerültek oda, a legjobb fordítók, értelmiségiek, akikben biztosak lehettünk: bennük meg lehet bízni. Erre a munkaterületre ugyanis a börtönparancsnok csak akkor tehette be a lábát; ha ott volt az elhárítótiszt, a Belügyminisztérium elhárítótisztje. Oda börtönőr be nem jöhetett, még egyszer mondom, hangsúlyozom: a börtönparancsnok sem, csak akkor, ha ott volt az elhárítótiszt. Ennek a bezártságon belüli zártságnak volt egy kedvezményes állapota, az, hogy ott megengedték: a termekben szabadon közlekedhettünk.

P. M.: Miért, hány teremből állt?

A. L.: A Kisfogház felső emeletrészét foglalta magában. Tehát sok helyiségből állt. És mi annyira kedvezettek voltunk a munka titkossága és kivételezettsége miatt, hogy ott az egyik zárkában létesítettek egy kis helyiséget, amelyben két rezsót is elhelyeztek, amelyeken mi süthettünk-főzhettünk, már persze abból, amit spejzolni tudtunk. De nem volt mindegy, hogy abból a kis szalonnából, hagymából, töpörtyűből mit tudtunk csinálni. És ott nagyon jó ételeket csináltunk. Ennek a fordítórészlegnek én voltam - ha tetszik, fogalmazom így -: a kommunavezetője. Mert amit kaptunk, illetve bárki bármit kapott, az a közösbe "bedobta". Mindennap megbeszéltük: ma mit fogunk enni. Ez a "ma mit fogunk enni" rendszerint abból állt, hogy zsírban megsütöttük a hagymát, kis borssal megszórtuk, rátettük kenyérre, mert az volt jócskán. És nagyon jóllaktunk. Tehát magyarul: megpróbáltunk segíteni magunkon. Aztán, mivel ez kivételezett részleg volt, a részleg parancsnoka és elhárítótisztje is, a jó munkánk végett sokszor engedélyezett rendkívüli beszélőt a számunkra. A rendkívüli beszélő meg azzal járt, hogy bejött a hitves, hozott csomagot. Ez a csomag nem olyan volt, mint amilyet általában engedélyeztek. A hivatalos másfél kiló, később két kiló, majd végül három kiló lett. Én például Imre Károllyal, a "békással", aki békabőr-feldolgozással foglalkozott, én meg lévén vegyész, békabőr festésére vállalkoztam vele együtt. Írtam a feleségemnek, hogy ilyen meg olyan bőrfestékeket vásároljon, és majd ha küldöm az engedélyt, hozza is be. Hozott 20 deka festéket és 20 kiló élelmiszert, benne szardíniát, kávét, csokoládét, ami a börtönben szigorúan tilos volt. És ezt többször is meg lehetett csinálni. Tehát viszonylag emberibb körülmények közé kerültünk.

Miután láttam a váci viszonyokat, Eörsi Pistával, Litván Gyurival meg a többiekkel elhatároztuk, hogy Kardos Lacit, Fazekas Gyurit mindenképpen át kell a Gyűjtőbe hozatni. Fazekas Gyuriról kiállítottuk azt a bizonyítványt, hogy ő a legjobb orosz fordító. Hát frászt! Akkor már alig tudott oroszul, pedig Gyuri, ugye, a szovjet hadsereg főhadnagyaként szolgálta végig a második világháborút, illetve annak befejező részét. Kellett olasz fordító? Nem kellett! De mi mondtuk, hogy nagyon fontos, hogy olasz fordítónk is legyen, mert az olasz szakirodalom nélkülözhetetlen. Itt van Kardos László. Akkor az ő címét is beadtuk az őrnagynak, ő meg áthozatta őket. És így került Laci a "speciálba". És most nem akarok semmiféle olyan megjegyzést tenni, hogy ez mennyit használt neki. De azt hiszem, te is ott voltál azon a beszélgetésen, amelyen Laci arról nyilatkozott: a hozzánk történt átkerülésével egy teljesen más világba jutott.

P. M.: Ez egyébként a leveleiből is kiderül.

A. L.: Igen, a leveleiből is kiderül. Hogyan is mondjam? Az életben maradásához, az életkedv fenntartásához ez az átkerülés mindenképpen hozzájárult. Mondhatom, szép kis együttes ült ott együtt a fordítórészlegben. A jobbomon ült Fazekas György, a Szovjetunió Vörös Hadseregének partizán főhadnagya, akinek egyébként Brezsnyev volt annak idején a komisszárja, aki a háború utolsó részét végigharcolta, majd újságíróként háromszor zárták ki a pártból, négyszer vették vissza. Nagy Imre belső köréhez tartozott. Lásd legújabb könyvét is.I Balomon ült Kardos László, a NÉKOSZ egykori főtitkára. Mellette ültem én a jobbján, a NÉKOSZ egykori alelnöke, a népi kollégiumi mozgalom egykori vezetője, tisztségviselője, szervezője. Velem szemben ült Márton András ezredes, aki Farkas Mihállyal együtt végezte el a Sztálin Akadémiát annak idején a Szovjetunióban. Magyarországról ezt az akadémiát csupán ők ketten végezték el. Andrást egyébként 56 végnapjaiban, mint a Zrínyi Akadémia parancsnokát leváltották és megbízták Budapest védelmének megszervezésével. Így gyakorlatilag a vezérkari főnök helyettese volt. Ott volt Tóth Imre, a nagyszerű MEFESZ szervező, szegedi diák, fiatalember. Ragyogó szellemi légkör alakult ki köztünk. Csináltunk egy kézzel rajzolt naptárt, amelyet felraktunk a falra. Ebédosztáskor délben, amikor mondták: ebéd, mindannyian felálltunk, vigyázzba pattantunk. És Fazekas György, a Vörös Hadsereg főhadnagya, vigyázzban, díszlépéssel elindult a naptár felé, miközben mi a Szovjetunió állami himnuszát intonáltuk, s áthúzta az aktuális napot. Attól kezdve nem volt munka, csak politizálás, egymás fejlesztése, társadalmi kérdések megvitatása. Szóval olyan légkör alakult ki, amelyben Laci napokon belül - ezért mondtam mindezt el - magára talált, hogy úgy mondjam: otthonra talált. A jó koszttól, amelyet tudtunk a különböző csomagok révén biztosítani, helyreállt, fizikailag is, egyébként is. Én azt hiszem, hogy ezzel Lacinak a hátralévő, sajnos, nagyon rövid életéhez tudtunk hozzájárulni. Mi ott egy baráti közösséget alkottunk. Ha úgy tetszik, azt is mondhatjuk: kommunát.

P. M.: Laci is ezt a szót használta a levelében.

A. L.: Mi magunk soha nem mondtuk ki ezt a szót, nem akartunk dicsekedni, nem akartunk másokat megsérteni. A börtön légköre egyébként hullámzó volt. Amikor enyhült, akkor többet engedtek meg, amikor szilárdult, akkor kevesebbet. Ezt a következőkben tudom érzékeltetni. Amikor enyhült a légkör, akkor megengedték, hogy színjátszó kör legyen, zenekar legyen, egyéb legyen. És akkor ezeknek a színházi előadásoknak a szervezésére mi mindenkit - én most a saját kis baráti körömről beszélek -, akit az ifjúsági mozgalomból ismertünk, oda gyűjtöttünk össze. A színházi körben együtt voltunk Eörsi Pistával, Imre Karcsival. Fekete Sándor megjelent a zenekari próbán, miként tudott odamenni, nem tudom, de ott volt. Szóval mindenki, akit ki tudtunk a cellából húzni, ha csak valami kis közös eszmecserére, vagy egy kis szép dal meghallgatására is, az ott volt. Vagy például a Pathlin mestert adtuk elő Horváth Jenő rendezésében. Abban én is szerepet vállaltam, mert ez volt az alkalom arra, hogy találkozzunk. Eörsi Pistával lettünk volna mi a Revizorban Obcsinszkij meg Dobcsinszkij, de ez a tervünk, sajnos, nem sikerült. Az esetről Pista is megemlékezik.II Volt ebben az enyhülési korszakban olyan lehetőség, hogy filmeket nézhettünk meg, és vetítés után vitákat rendezhettünk. Ezek amolyan "szocreál" filmek voltak természetesen. Az egyik vita vezetésére Fazekas Gyurit kérték meg. És Fazekas Gyuri ott ült, ott volt mellette a nevelőtiszt, őrmesteri rangban, szubalternIII képzettséggel és intelligenciával, ami a nagyobb baj. Fazekas Gyuri megnyitotta a vitát és mondta: "kedves elvtársak", hiszen mi ott tényleg elvtársak voltunk, együvé tartoztunk, együtt szenvedtünk. Rászólt a nevelőtiszt: "Fazekas, Fazekas, azért ez mégiscsak sok!" "De, bocsánatot kérek, ezek nekem elvtársaim. " Na, hát ilyen légkörbe került be Laci, és azt hiszem, ez némi életörömet adott neki is, mint mindannyiunknak.

61-ben ötvennégyünket egyéni kegyelemmel szabadítottak, köztük Nagy Attilát, a színészt, Fazekas Györgyöt, engem, Imre Karcsit is, a "békást", akivel együtt stikliztük ezeket a békaügyeket. Amikor kijöttem, Laci még bent maradt. Egy sor feladványt adott nekem, mert mindig vártuk úgy április 1-je körül, hogy hátha jön amnesztia, részleges, nem részleges, általános . . . Ha én jövök ki, én mit csináljak, ha ő jön ki, akkor ő mit csináljon. Kaptam egynéhány feladványt, természetesen Pogány Maritól kezdve, és rajta kezdve Sipos Gyuszit keressem meg, Kersics Ankát keressem meg, néhányat a régiek közül, akikben megbízott és akiktől valamiféle segítséget várni is tudott. A börtönlét itt szakadt meg. Utána mi történt: azt már te is ismered.

IFazekas György: Forró ősz Budapesten. Lejegyezte HegedGs B. András. Bp. 1989.
IIEörsi István: Emlékezés a régi szép időkre. Bp. 1988.
IIIalantas