Pogány Mária: Pista, az a nagy álmom, hogy kiadjam Laci börtönírásait. Azokon túl szeretném a korabeli börtönéletet is felvillantani. Így érdekes volna tudni, miként gondolkoztatok, hiszen az ítélet után kettesben voltatok a Gyűjtőben. Tudom, többször elemeztétek, hogy "bűnösök" vagytok-e 56 ügyében vagy sem.

Marián István: Igen, napokon át beszélgettünk és vitatkoztunk. Elemeztünk. Elemeztük a helyzetet. De nagyon "sikamlós" most, 90-ben szöveghűen felidéznem a beszélgetésünket, nehogy az, ami azóta közismert ténnyé vált, befolyásolja mondanivalómat.

P. M.: De éppen az volna az érdekes, ha úgy tudnád felidézni, ahogy annak idején, 58 őszén elhangzott.

M. I.: Éppen erre törekszem. Nem tudom, hogy említettem volt, abban az elesett nyomorúságomban - azt hiszem, Laci is ilyen állapotban volt -, valami isteni ajándéknak fogtuk fel, hogy ketten egy zárkába kerültünk. Én magam, azt hiszem, jobban leromlott pszichés és idegi állapotban voltam, mint Laci, de ő is abban volt.

P. M.: Képzeld el, a napokban tudtam meg: egy szavazaton múlt, hogy nem akasztották fel.

M. I: Én sem tudom eldönteni, hogy engem miért nem akasztottak fel, mert én már felkészültem rá. Az ügyész a halálos ítélet kiszabását kérte, és volt az ülnökök között egy Berec Béla nevű vezérőrnagy, aki mindenáron az életemet követelte, azért, mert én mondtam és írtam le először azt a kifejezést, hogy "orosz agresszor".

P. M.: Erről a kifejezésről szó esett kettőtök között?

M. I.: Persze. Úgy jött elő, hogy én ezt a kifejezést egy parancsomban, 56. november 1-jéről 2-ára virradó éjjel adtam ki. Így ez külön beszélgetés és elemzés tárgyát képezte közöttünk, és meg kell utólag mondanom, én sajnálkoztam, hogy akkor nevén neveztem indulatomban azt a gazemberséget, ami talán nem is volt akkor tudatos bennem. Inkább ráéreztem.

Szóval, nagy ajándéknak tekintettük az együttlétünket, és mindketten eufórikus állapotban voltunk. Felidézek egy esetet, mert az mutatja akkori hangulatomat. Emlékszem - mert ez az én születési évem -, hogy József Attila 1924-es verseinek előlapján, amikor először jutottunk ceruzához, így szólt egy rövid bejegyzésem: "Nem likvidáltak, meghagyták életem, örüljek-e vagy zokogjak, nem tudom. A bakó kínálta haláltól, jaj, féltem, most rémiszt örökös rabságom." Laci is valami hasonló lelkiállapotban volt, csak ő sokkalta reálisabban és tapasztaltabban ítélte meg a helyzetet. Vigasztalásomra sietett szavaival. Számvetést végzett, mert sokkalta jobban ismerte a szovjet valóságot, mint én, aki a Szovjetunióra mint az álmok hazájára tekintettem. A hazai történelem és a szovjet példa nyomán átlagolni kezdett, hogy azok, akiket nem likvidáltak, milyen idő múltával számíthatnak szabadulásukra. És egy élet nem elég ahhoz meg a feledés. Sokszor idéztem Lacit, aki oldalt hajtotta a fejét (ez egy ilyen jellegzetes fejtartása volt), és így összegzett: "Nézd, akár az optimista, akár a pesszimista változat jön be, egy biztos: többet fogunk foglalkozni béltraktusaink karbantartásával, mint egész nemi és szellemi életünkkel." Persze, ez maró, szatirikus értékelés volt, de józan elemeket is magában hordozott.

Úgy emlékszem, hogy az első hét, de a második hét majd minden napján legalább 18 órát beszéltünk felváltva. Én a kételyeimet, kérdéseimet, aggályaimat fogalmaztam meg. Laci, aki ugyan szintén nem volt mentes a belső vívódástól, ráérzett arra, hogy én vagyok az elesettebb, és a segítségemre sietett.

P. M.: És mi volt az a belső vívódás?

M. I.: Én mindvégig, nemcsak a börtönévek alatt, hanem lényegében még 1986-ban is egy reformkommunista megbeszélésen úgy fogalmaztam - Kis Jánossal ellentétben -, hogy 56 nem antikommunista jellegű volt, hanem antisztálinista, antirákosista. Úgy értékeltem a helyzetet, hogy a legfőbb bűn, amit elkövettek a sztálinisták és honi embereik, éppen az volt, hogy a kommunizmust mint a 19. század egyik legígéretesebb és tudományosan megalapozott csodaszép jövőképét mocskolták be. Ez pedig szívem mélyén még ma is ott él és fáj. Kifosztottnak éreztem magam.

P. M.: Laci is?

M. I.: Laci kevésbé, lényegesen kevésbé, de egy kicsit ő is. Én érzelmileg voltam adekvát lény, ő értelmileg. Tehát ő értelmileg sokkal inkább megközelítette az objektív valóságot, melynek feltárásában engem az érzelmi meghatározottság akadályozott.

P. M.: És akkor mégis mit mondott? Van jövője a kommunizmusnak?

M. I.: Kerestük rá a választ, de nem tudtunk egyértelműen felelni. Egy azonban biztos volt: ez a modell, amit a Szovjetunió nyomán a táboron belül meghonosítottak, holtvágányra jut. Ugyanis olyan hibaforrásokat hordoz magában, amely törvényszerűen csődbe juttatja az emberiség legjobbjainak ezt a nagyszerű kezdeményezését. Laci nagyon nagy reménységgel tekintett az olasz párt választotta útra, és sokat beszéltünk róla.

P. M.: Az olasz pártból mit akart átvenni?

M. I.: A demokráciát. Mert éppen ez itt a lényeg. Abban mi egyetértettünk, hogy utópia és ostobaság volt a 20. század emberének olyan elvárással élnie a 19. századi Marxszal és Engelsszel szemben, hogy ők választ, örök érvényű választ tudnak adni a felmerült kérdésekre. Azt hiszem, úgy fogalmaztuk meg, hogy három alapvető kérdésben a szocializmus törvényszerűen meghaladja, meg kell hogyhaladja a kapitalizmust: a szocializmusnak teljesebben kell kielégítenie az emberek anyagi, szellemi és kulturális szükségleteit - mégpedig a széles körű szabadság jegyében. Ez a gondolat egyúttal segített megítélnünk és mérlegre tennünk: személyes tevékenységünkkel mennyiben vagyunk felelősek az 56-os eseményekért.

P. M.: És Laci miben tartotta magát felelősnek?

M. I.: Abban talán, hogy nem tudta reálisan felmérni: az ő fellépésének, az Értelmiség Forradalmi Bizottsága megalakításának meg a programnak mekkora a hatása. Egyetértettünk lényegében az én személyes felelősségemet illetően is. Talán közre is működött Laci a következő megfogalmazásban: ő, mint a NÉKOSZ egykori vezetője, olyan közismert személyiség volt, akinek pusztán a neve embereket vonzott és irányt mutatott. Mint ahogy engem is úgy ismertek, hogy Marián, a régi illegális kommunista, a volt partizán, a fiatal főtiszt; ami szintén felelősséggel járt. Mert azt szuggerálták belénk nap mint nap, másfél éven át, hogy ha semmi mást tételesen nem rónának is fel, csupán azt, hogy odaadtuk a nevünket, az már önmagában véve bűn.

Emlékszem, egy beszélgetésünk során igen hamar felfedeztünk egy közös irodalmi élményt: Rodionovnak a Csokoládéját. És akkor nem úgy közelítettük meg, mint ma, higgadtan, józan fejjel, hogy az a sztálini önkény, zsarnokság, diktatúra első irodalmi manifesztációja volt, hanem belsőleg. Lám, milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember, szándékai ellenére, egy folyamatban negatív tényezővé váljék. Én erősebben éreztem ezt, jobban ki voltam szolgáltatva annak a hitvány manipuláltságnak, Laci kevésbé, mert összehasonlíthatatlanul olvasottabb, tapasztaltabb volt nálam.

Tehát a felelősségünket kutattuk. Mert nagy a különbség, hogy mit varrtak tételesen egyikünk vagy másikunk nyakába, mit róttak fel bűnünkül, és más az, hogyan éreztük és láttuk mi mindezt. Persze, ez itt most percek alatt fogalmazódott meg, úgy ahogy. Majd te megítéled.

P. M.: Menjünk tovább. Ti tehát átértékeltétek a szocializmusképetek.

M. I.: Igen, és ezen belül fordultunk az olasz eszmeáramlatok, Togliattiék felé. Ők nyújtottak vigaszt, és mutattak rá, hogy a sztálinizmus nem szükségszerűen a szocializmus végső állapota: van remény arra, hogy kialakuljon egy emberszabású szocializmus.

P. M.: Ezt te két héttel az olasz kommunista párt felbomlása után mondod . . . persze én azért tökéletesen értem, már ami az 58-as állásfoglalást illeti. Nekem, aki eléggé apolitikus ember vagyok, az a szó, hogy kommunizmus, szocializmus ma is jelent valamit. Talán azt, hogy egy magasan fejlett kapitalizmusból lehet oda átlépni. Mert ezek a szavak valami közösségi társadalmat jelentenek a számomra. Most azonban nem arrafelé megyünk.

M. I.: Nézd, jelenleg úgy néz ki, hogy nem. Ahhoz, hogy megtisztultan jöjjön létre egy valós, igaz közösségi társadalom, ahhoz egyedekké kell válni. Az alárendelt, kiszolgáltatott individuumnak, egyénnek fel kell szabadulnia, hogy megtisztultan, megigazulva újra megtaláljuk a reményeinket. De eltértünk a tárgytól.

P. M.: Igen, eltértünk. Most éppen azt akartam kérdezni, milyen volt egy napotok a börtönben.

M. I.: Az első két hét után kialakult egy napirend, ami az én katona voltomból, rendszerező törekvésemből táplálkozott, s Laci pedagógiai vénájával harmonizált. Lényegében azt tudom mondani, hogy hosszú, 18 hónapnál tovább tartó vizsgálati fogságom s a per végigküzdése alatt, azért őriztem meg a józan eszemet, mert Lacival töltöttem az első hónapokat a Gyűjtőben. Én szeretném remélni - erre alapot ad az, hogy szívébe fogadott -, hogy én is támaszt nyújtottam neki. Szóval, ahogy Villon mondja Faludy fordításában: egymásnak dőlve, mint a létraszára, támogattuk egymást.

Amikor néha konfliktus támadt közöttünk, arra az én keményebb hangom és szangvinikus alkatomból adódó érzelmi kitörés adott okot, ő megcsóválta a fejét, vagy rosszallta magatartásomat. Két eset volt, amikor összekülönböztünk. Az egyiket elmondom, ami talán az én szerencsétlen fogalmazásomból eredt. Egy egzaltált pillanatomban azt találtam mondani, nekünk szeretnünk és óvnunk kell egymást, hogy legyen erőnk megőrizni emberségünket, s ha van visszaút, úgy lehetőleg emberszabású majomként kerüljünk ki a börtönből. Nos, Laci félreértette szavaimat, és faggatni kezdett, mi az, hogy szeretnünk kell egymást. A tekintetéből inkább, mint a kérdésfelvetésből olvastam ki: valamiféle szexuális aberrációt látott a szavaim mögött, hogy quasi homoszexuális kapcsolatteremtés igényét fogalmaztam meg. Akkor engem olyan düh fogott el, hogy veszekedni kezdtem, kiabálásra került sor, és Laci kikopogott. Éppen "Vak Bottyán" volt az ügyeletes, aki megkérdezte: ki kopogott? mért kopogott? És Laci mondta, hogy ő kopogott, mert én azt akarom, hogy mi szeressük egymást. Az a stupid, kegyetlen smasszer pedig kajánul fogadta a közlést, ami szörnyen kínosan érintett. Akkor két vagy három napig nem is beszéltünk egymással. Ez nekem megmutatta, milyen könnyű úgy fogalmazni, hogy félreérthető legyen. Tehát amikor túlcsordul bennem az érzelem, akkor is megfontoltan, pontosan, szabatosan kell fogalmazni. Ezt tanultam meg az esetből.

P. M.: Mennyi időbe telt, amíg az első fordítási feladatot kaptátok? És ez az idő hogyan telt el?

M. I.: Hát, azt hiszem, körülbelül egy hónap után már "munkakedvezményben részesültünk", tehát fordíthattunk. Mert minden kedvezmény volt. Ez lehet, hogy egy hónap, vagy lehet, hogy hat hét, nem tudom pontosan, az időtlenségben éltünk ott. A szürke falak között azért volt néhány esemény is, ami megmaradt bennünk. Amikor kivégzésre vittek bajtársakat, és hallottuk a kiáltásukat, a búcsúszavaikat, akkor próbáltuk felismerni, beazonosítani a hangokat. Vagy volt egy olyan eset, amikor bátorságot véve magunkon, felfedeztük, hogy Dérynek két iratmaradványa van ott a falon . . .

P. M.: Laci azt mondta, hogy rengeteg templom karcolatát fedeztétek fel a falon.

M. I.: Külön élmény volt a falat végigolvasni, megfejteni. És Laci jeleskedett ebben is.

P. M.: Hol volt a zárkátok?

M. I: A Kisfogházban az első emeleten. És tőlünk jobbra a földszinten, a kijárat felett valahol az a zárka, amit a halálraítélteknek rendeztek be, azaz a siralomház. De amikor mi ott töltöttük az időt, azalatt egy fedett bitófahelyiséget tákoltak össze, hogy jobban elszigeteljék azokat, akiket visznek. Amikor a kivégzendőket vitték a folyosón, az iszonyatos élményt jelentett; feszült figyelmet kívánt, hogy a hangokat beazonosítsuk. Mert mi tudtuk, ha nem jön valami közbe, majd csak kikerülünk valamikor, úgyhogy igyekeztünk emlékezetünkbe vésni mindent.

Volt viszont egy olyan eset, amit megfejteni nem tudtunk, csak valószínűsíteni. Átvittek bennünket egy zárkába. Hogy miért, senki nem indokolta. Csak pár órára, körülbelül háromra. És ebben a zárkában felfedeztük Mecséri ezredes búcsúlevelét és feljegyzését. Ebből következtettünk arra, hogy akkor vitték kivégezni Mecséri Jánost. Ostoba módon azt akarták elkerülni, hogy a hangját halljuk (mert jellegzetes hangja volt Jánosnak, ismertem, hiszen együtt szolgáltam vele), így találták azt a megoldást, hogy másik zárkába helyeznek.

Zelk Zoltán a tőlünk jobbra levő helyiségben volt. Ezt onnan tudtuk, hogy áthallatszott a hosszas sírása. Abban az időben halt meg a felesége, és szörnyű állapotban volt. Később át is vitték a kórházba. Míg mellettünk volt, próbáltunk a börtön-morzéval vigaszt küldeni neki, bátorítani. Bár, ha tudjuk a kétségbeesés okát, nem is vállalkoztunk volna rá. Mert nincs annál szörnyűbb, mint ilyen körülmények között elveszíteni az élettársát valakinek. Élettársat ugyanis nemcsak úgy lehet elveszteni, hogy a halál elragadja, hanem a hűtlensége is iszonyatos kín. Azt a tudatot, hogy velünk vagytok, mi biztos tudva-tudtuk, akartuk tudni, erősítettük magunkban, és ez mind a kettőnknek nagy segítséget nyújtott . . .

Hogy mi mindent lehetett leolvasni a falakról?! Gondold el, ha megvakartuk a falat (mert bemeszelték, elég volt megkaparni), láttuk: a korábbi évek meggyilkoltjai ott rögzítették utolsó szavaikat, gondolataikat.

P. M.: Egy példát sem tudsz mondani?

M. I.: Nem. Déryvel könnyű volt a dolgunk, mert írást is találtunk. Meg azt, hogy Tibor. Azt nem tudom pontosan, melyik alkalommal, lehet, hogy amikor sétára vittek, mert kezdetben csak kettesével vittek sétára és este. Azt hiszem, amikor már kicsit enyhültebb időszak volt; volt egyfajta szűk tér a betonfalak között; egyszerre többen sétáltunk, akkor annyit tudtunk elsuttogni kérdés formájában: mi van Tiborral? Mi vagyunk a zárkájában. Majd egy következő alkalommal tudtuk meg, hogy a rabkórházban van. Volt olyan jelzés a falon, amelyet Laci egyértelműen meg tudott fejteni, hogy Déry Tibor klausztrofóbiában szenvedett és irtózatos kínokat élt át a zárkában.

P. M.: Milyen volt egy vidámabb nap?

M. I.: Először egy munka előtti vidám nap. Naponta rendeztünk délelőtt és délután - akkor még igen pianóra fogva - "énekórákat". Fel kívántuk javítani közös népdal- és mozgalmidal-ismereteinket. Dudorásztunk, szöveget is mondtunk. Laci összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt a népdalok tekintetében. Én viszont abban jeleskedtem, hogy soha korábban nem hallott, népdalokra írt mozgalmi szövegeket énekeltem Lacinak. Emlékszem, egyik nagy sikerem az volt: "De szeretnék, de szeretnék Kun Bélával beszélni. . . " Ismert a szövege. Így folytatódik: bemennék hozzá, megmondanám őnéki magának, sose legyen vége ennek a proletár diktatúrának. De egyéb ilyen jellegűt, amit Erdélyből hoztam még magammal, és nem vált kultúrkinccsé. Aztán a viccek mesélése is jellegzetes programpont volt.

Minőségi fordulatot jelentett az életünkben, amikor "munkakedvezményben részesültünk," és fordíthattunk. Mai napig derülnöm kell, hogy az első munka, amit én kaptam, az franciából egy Kravcsenkó nevezetű, "disszidens" szovjet diplomata emlékirata volt. Az Egyesült Államokban teljesített szolgálatot, az Együttműködési Bizottságban, ahol effektíve tolmácsolta: alkatrészben, fegyverben mit kér, mire van szüksége a Szovjetuniónak. A sztálingrádi csata után, amikor tehát eldőlt a háború sorsa, bejelentette egy újságközleményben, hogy szakított hazájával, valamint, hogy visszaemlékezéseit a bolsevizmus, a sztálinizmus leleplezése céljából meg kívánja írni, nem azért, hogy hazájának ártson, hanem hogy az embernyomorítórendszernek a leleplezését szolgálja. Én iszonyattal olvastam a szöveget és fordítottam. Túl azon, hogy nyelvi nehézséget okozott. Mert az valóban iszonyat volt, hogy 12 millió halottról, áldozatról számolt be tételesen. Többek között emberevésről is beszélt. Szóval, döbbenetes volt számomra. Hát, ez volt az igazi nagy kijózanodás korszaka.

P. M.: A Gulágok világa volt ez a 12 millió ember?

M. I.: Igen, a Gulágoké meg az ukrajnai éhínségé.

P. M.: Amit a beszélgetésből leszűrtem, az az, hogy mindketten egy kiábrándulási folyamaton mentetek át. Habár szerintem Laci már kiábrándultan került a börtönbe. Többek között a Rajk-per miatt meg egyszerűen a sorsa miatt, hiszen ő volt az első kommunista, akit eltávolítottak, amikor a NÉKOSZ-t felszámolták. Mi erről a véleményed?

M. I.: Laci iskoláztatása, neveltetése, előélete folytán képzettebb, műveltebb volt nálam, ez pedig eleve kritikusabb szelleművé tette. Én azt mondhatom, nem a kiábrándulás, hanem a felismerés ment bennem végbe egy felfelé menő spirálként. Ez szomorkássá tett, bánatossá tett. Már utaltam arra, hogy mennyire szeretem József Attilát. Thomas Mann üdvözlésében írta: Ki tudja, "honnan uszulnak ránk újabb ordas eszmék . . . " És ezekbe az ordas eszmékbe felfelé menő spirálként tartozott az, hogy a ráció, a felismerés, a valóság kiszorította a hívőséget (mert minden hívőség, akár ilyen vagy olyan vagy amolyan jellegű, egy torz szemüveget jelent, ami a valóság szemléletétől foszt meg). Én nagyobb mértékben voltam védtelenebb Lacinál. Az kétségtelen, hogy Laci ugyanolyan rádöbbenési folyamaton ment keresztül, hiszen az emberségünket vették semmibe. Nem elvont fogalom volt már a közös együttlétünk során, hogy mennyire embertelen körülmények között tartottak hivatalból hosszú ideig, hogy mindennap megaláztak bennünket . . . Ez egy olyan tény volt, amely a korábban hihetetlent hihetővé tette. Más dolgot jelentett, hogy hallottuk: miként jártak el az ÁVH-sok Kádárral, Rajkékkal, tehát a törvénytelenségek, a törvénytelen perek során őrizetbe vettekkel, és más volt az, hogy ezt hitelesítette mindaz, amit mi átéltünk. Egy másik ilyen fontos dolog. Laci kritikus szelleméből meg abból adódóan, hogy ő a NÉKOSZ vezetésében közelebbről és tartósabban ismerkedhetett meg olyan személyekkel, akik azokban az időkben vezetők voltak, az első vagy a második vonalban tündököltek, arról folyt a beszélgetés, hogy vajon hogyan viselkedhetnek most, ezek után ők, és vajon miért nem emeltek szót az érdekünkben? Lacit később vették őrizetbe, mint engem, tehát ő tudta, hogy milyen a közhangulat. Én nem tudtam. Egy ilyen beszélgetés során, emlékszem, hosszú ideig hallgattam, majd kitörtem (mindig jellemzőm volt az indulatosság): "Mondd, Laci, lehet az, hogy magadon kívül nem fogadsz el mást elvhű, tiszta embernek?"

P. M.: Mármint marxistának?

M. I.: Nem. Énnálam az elvhűség nem jelentette egyszerre azt, amit egy régi anekdota úgy mond: Marx kikérte magának, hogy őt marxistának nevezzék. Hanem én az egyetemes emberi progresszió részeként fogtam fel, hogy eljutottunk az idézőjeles vagy anélküli tudományos szocializmusig, és tisztázódott, hogy a szörnyű torzítás Lenin fellépésével, 1912-vel, valahol a prágai konferenciával^I kezdődött. Világos volt, mert Lacival végigvettük: hogyan jutottunk ide, hol mutatkoztak a torzulások. És Laci egyértelműen megfogalmazta, a történelem nyomvonalát követve, hogy a bolsevizmusban már akkor, 1912-ben bekövetkezett a torzulás. Lenin személy szerint és a köré csoportosultak ott követtek el egy olyan átcsúsztatást, ami törvényszerűen el kellett hogy vezessen a torzuláshoz.

P. M.: És miből állt ez a torzulás? Hogyan fogalmazta meg Laci?

M. I.: Elsősorban a demokrácia semmibevételében. Mert mi, amikor sorra vettük, mi az, ami emberségünket adja, meghatároztuk, mi az, amit nem vagyunk hajlandók feladni. Az emberi szabadság tiszteletét és elismerését; a társadalmi szociális egyenlőtlenségnek a tagadását; az emberséges élethez való jogot, a személyiség tiszteletét. Példákat soroltunk fel, miként nyomorították meg módszeresen a személyiséget; mert amint valakin karakterisztikus vonások mutatkoztak, az rögtön gyanússá vált, és megsemmisítették. Regények, olvasmányaink alapján számtalan ilyen példát találtunk.

P. M.: Amikor aztán kezdődött a munka, mondtad, hogy te Kravcsenkó emlékiratait fordítottad. Laci pedig olaszból egy rendőrtörvényt.

M. I.: Rendőrtörvényt? Fordított ő akkor a L'Unitából Togliattit is. Togliattira akkor újból visszatértünk mint közös reménységünk egyikére. Ez az időszak azért jelentett nekem nagyon sokat, mert Laci munkabírása valami elképesztő volt. Nekem, aki világéletemben mozgótípusú ember voltam, kínszenvedés volt egy órát a fenekemen ülni. Föl kellett állni, jártam le-föl, mire Laci mondta: "rövidítsd a távolságot, hogy ne vess árnyékot". Elcsodálkoztam, miként lehet, hogy ő a napi nyolc órát - közben volt az ebéd meg a pihenő - szinte megszakítás nélkül végigdolgozta. És azért maradt bennem úgy, hogy ő is hozzám hasonlóan egy izgalmas anyaghoz jutott, mert nagyon belemélyedt. Én nem hiszem, hogy valami rendőrségi, kriminalisztikai dolog lekötöttevolna. Mert fordítottunk azt is, persze a későbbiek folyamán.

Ez az időszak már belenyúlt novemberbe. A negyvenedik születésnapját ünnepeltük együtt. És így született az a meghívó, amelynek szövegét ismered, hiszen odaadtam neked.

M. I.-né: WC-papírra, ceruzával, gondosan rajzolva a program.

M. I.: Jellemző Lacinak az önironikus, sok humort tartalmazó gondolkodására, viselkedésére, stílusára, ahogy ő elkészítette azt az egy személyre szóló meghívót egy WC-papírra! Amikor megkaptam, persze rögtön igyekeztem díszbe vágni magam.

P. M.: Ez mit jelentett?

M. I.: Hát, gyakorlatilag semmit. Talán a cipőm lábfejét letöröltem a darócruha szárába. De ünnepi volt a hangulat. A főmenüt a BOB, Budapesti Országos Börtön szolgáltatta, de Laci valahogy módját ejtette, hogy valami "elmakézott" csomag maradványát feltálalja csemegeként. Szóval, az átlagosnál hangosabban énekeltünk, dudorásztunk . . . akkor aztán kicsapódott, nem a cirkli, mert az hangtalan, hanem az etetőnyílás és "Vak Bottyán" beordított: "Meg vannak maguk őrülve? Magukat szenvedni küldték ide, nem azért, hogy daloljanak." Persze értettük, de azért daloltunk tovább. Szomorkásak lettünk. Mert előkerültek olyan nóták, mint "Lovamat kötöttem . . . " Lásd, milyen az ember: ennek az iszonyatos pokoljárásnak is vannak megindító, szép (?) pillanatai.

A legmaradandóbb, amit Lacitól kaptam, hogy a munkát azt komolyan kell venni, még akkor is, ha börtönben vagyunk elítéltek, és fogvatartóknak készítjük, komolyan kell venni. Mert a munkának adjuk meg a becsületet; ha rabszolgamunka, egyúttal mégis szellemi tevékenység. És mindig bátorított. Nemcsak személyes példával, hanem nyelvtani összefüggések feltárásával is. Laci nagyon sokat segített abban, hogy effektíve tanított és bátorított. Én idegileg nagyon rossz állapotban voltam, nagyon nehezen írtam, reszketett a kezem, nagyon elfáradtam, nem bírtam ülni. És Laci pusztán azzal, hogy fegyelmezetten és módszeresen dolgozott nap mint nap, kötelező érvényű példát mutatott. Igyekeztem méltó lenni zárkatársamhoz.

P. M.: Ez nagyon szép volt.

M. I.: Hát, nem volt könnyű. Nem volt könnyű, mert Laci nagyon igényes ember volt.

Talán hirtelen még egy dolgot mondanék el. Megosztottuk ugyan bánatunkat-örömünket, de anélkül, hogy ez személyiségsértő, indiszkréció lett volna. Soha. Ez különösen abban nyilvánult meg, hogy ha "levélkedvezményben részesültünk", nem ostromoltuk egymást, hogy mi újság van. Megvártuk, amíg a másik nyilatkozik. Laci mutatott ebben is példát. Mert tudtuk egymásról elmondjuk, azt, amit lehet és el kell mondani.

P. M.: Szóval, ha jól veszem ki, respektáltátok egymást, nem szóltatok bele egymás dolgaiba.

M. I.: Nem voltunk tolakodók egymással. Én sokszor kértem és kaptam is segítséget Lacitól a levélíráshoz. Tudod, a cenzúra nem engedte át, ha erősen fogott a rabok tolla. Ő mint írásban jártas, gyakorlott ember, talán egy-két eset kivételével nemigen kérte, igényelte az én segítségemet, közreműködésemet.

M. I.-né: Az ítélet utáni első levél, kelt 1958. szeptember 27-én. "Hajnalom, drága Gyermekeim! Nagy örömmel írok nektek, örömmel, mert tisztázódtak gondolataim, megérlelődött elhatározásom. Az ítélethirdetés után még tépelődtem. ťNem likvidáltak! Meghagyták életem . . . Ť Ma hiszem, hogy lesz mód a visszatérésre. Igyekszem magam egészségileg rendbehozni, olyan életrendet kialakítani, amely a leginkább biztosítja erőim megőrzését. Naponta kétszer tornászom, egyszer a cellában s egyszer a sétámon. Elfogyasztok minden élelmet, olvasok, beszélgetek, és szándékomban áll komolyan folytatni az orosz és francia nyelvtanulást. Ezért kérlek, küldj be tankönyveket. Stb. stb. "

P. M.: Ez azt jelenti, hogy naponta kétszer együtt tornásztatok?

M. I.: Persze. Laci nem volt olyan kemény dió, mint Bibó Pista. Laci jó partner volt. Pedig nyilvánvaló, hogy előtte ő is ülő értelmiségi volt a javából. Laci könnyebben szegődött, hogy társak legyünk a tornában. Meg szóban megfogalmazva is megállapodtunk. Laci így fogalmazott: "Egy életfogytos nem engedheti meg magának a luxust, hogy amit meg lehet rágni, azt ne egye meg." Tehát kötelező volt enni. Megrágtuk, megettük, lenyeltük. Szegény Laci sokszor keservesen fizetett, mert a gyomra már akkor is eléggé megviselt állapotban volt.

P. M.: Hogy egy kicsit életközelbe hozzuk, kérlek, mondd el, melyek voltak azok az ételek, amelyeket csak úgy kényszeresen rágtatok és nyeltetek le, és melyek voltak azok, amelyek úgy ehetőbbek voltak.

M. I.: Könnyű válaszolni. Mert amikor jóságosak voltak, néha megengedték, hogy csomagot adjatok be, Hajnal is meg te is. Ezek tartalmát gondosan osztottuk be. Vitamint például úgy csempésztetek be, hogy franciadrazsé közé kevertétek. De, például, naponta csak három szem franciadrazsét engedélyeztünk magunknak.

M. I.-né: Meg olyan süteményt küldtünk, amelynek a töltelékében darált kávé volt. Az asszonyok adták egymásnak a receptet.

P. M.: Tudom, én is küldtem be olyan süteményt.

M. I.: Ami a börtönkosztot illeti, a következőket mondhatom. A Gyűjtő nagy intézmény volt, és a kisfogház is onnan kapta az ételt a közös központi konyháról. Ez egy nagyon egyhangú, ismétlődő koszt volt. Azt hiszem, lóhúst kaptunk hetente kétszer, és amit lényegében jóízűen ettünk meg, az a lóhúsleves volt. Meg még egy érdekes dolog. Én életemben nem ettem az erős paprikát. Valaki egyszer be tudott csempészni egy ilyen cseresznyepaprikát, és akkor Laci volt az, aki monopóliumként, már persze nem személyes monopóliumként, beosztotta, mert ismerte. Ha tehát ilyen egy négyzetmilliméteres, vagy két négyzetmilliméteres darabkát beraktunk a levesbe, vagy egy-két magot, megbolondította azt a ronda, egyébként zavaros löttyöt. Szóval, ínyenckedni csak az általatok bejuttatott csomag tartalmával lehetett. Akkor volt nagyobb időkiesés, ha nem kaphattunk csomagot, de azért Laci mindig elő tudott keríteni egy kis csemegét. Nézd, ami nem volt kifejezetten büdös és megrágható volt, azt megettük.

P. M.: És mi volt kifejezetten büdös?

M. I.: Hát, nagyon büdös volt a pacal. Én nem tudom, honnan produkálták, de - és ezt túlzás nélkül mondhatom - volt úgy, hogy az orrunkat el kellett födni, hogy föléhajolva ne forduljon ki a gyomrunk, legyen erőnk lenyelni. Szóval, az rossz volt, nagyon rossz. Én gyerekkoromban hozzászoktam az éhezéshez, és fegyelmeztem magam. Laci szintén nem valami "gourmand" környezetből jött. A módszeressége volt figyelemre méltó. A kenyerével jól tudott gazdálkodni. Neki szüksége volt arra, hogy napközben valamit le tudjon nyelni, mert savtúltengése volt.

P. M.: Pista, te szerencsés ember voltál, mert a Fő utcán olyan rabtársad volt mint Bibó István s a Kozma utcában a kezdeti időben Laci. Egy nagyon rafinált kérdés következik. Melyik ember adott többet neked?

M. I.: Kertelés nélkül válaszolok. Laci annyival adott többet, hogy érzelmileg jobban azonosulhattunk.

P. M.: Lehet, hogy a közös kommunista múlt motiválta ezt?

M. I.: Lehet, de nem azzal a felhanggal, hogy kommunista, hanem a régi mozgalmi élmények. Ez volt egy plusz töltés. Én Bibóval addig személyesen nem találkoztam, bár ismertem őt, tudtam róla. Bibó is nagyon sokat jelentett nekem, mert emberségben sokat tanultam tőle, szerénységben is, ami nekem nem volt a legerősebb oldalam. És azt, ami egy ember meghatározó tényezője, ott ismertem fel: nem az a kérdés, öcsém, honnan jössz, hanem hova mész. Bibó lényegében azt példázta nekem, hogy a logika, a tudás, a ráció alapján hova jut el az ember. Talán ide tartózik, ha megjegyzem: Bibó Pistával a kezdeti hetekben szintén sokat vitatkoztunk, és végül elfogadtunk egy kompromisszumos megoldást. Nevezetesen: nem kívánok részt venni a "ki mikor ismerte fel és döbbent rá" játékban. Irigyeltem őt sok vonatkozásban: ő más megközelítésből szemlélte a dolgokat és így természetesen olyan felismerésekre jutott még jóval börtönbe vetése előtt, amit én még a börtönéveim alatt is csak nagy fájdalommal tudtam nyugtázni. Tehát nem tudok semmilyen arányt felállítani, mert más volt az, amit Laci adott emberségben, tudásban, érzelmekben, azonosulási készségben, és más volt Pista, aki "tiszta kommunistának" nevezett engem, ami megjelent a Huszár Tibor-féle könyvben.^II Bár Huszár igazmondását sokszor megkérdőjelezem. Valóban, ő szinte rám csodálkozott: egy jobb sorsra érdemesült ember, és mégis milyen marha védtelen. Így Bibó Pista.

Most szeretnék egy kicsit előreugrani. 59-ben elszállítottak minket a Gyűjtőből Vácra. 62-ben hoztak vissza engem a Gyűjtőbe, és akkor találkoztam újra Lacival. Akkor már tanított. Biztos információink voltak, mert a rabok rendelkeztek tranzisztoros rádiókkal, kis detektorosokkal, amit krumpliba építettek és mindenféle "ketyerét" csináltak. Mécs Imre volt az egyik specialistája ezeknek a konstrukcióknak. Így tudtunk arról, hogy akkor utazott ki Kádár az ENSZ-közgyűlésre, és létezett egy megállapodás, hogy a kormány általános amnesztiát gyakorol, amelynek fejében az ENSZ leveszi napirendjéről a magyarkérdést. Megfogalmazódott bennem az a felismerés, és ezt meg is mondtam, amennyire lehetett, elterjesztettem, közhírré tétettem, hogy létezik egy érdekazonosság. A rabtartóknak már el kell számolni a bőrünkkel, nekünk pedig legönösebb érdekünktől vezetve, mindent meg kell tennünk azért, hogy a hátralévő időt további károsodás nélkül végig tudjuk élni. És tettünk is érte. Előadásokat, színielőadásokat szerveztünk, Obersovszky Gyuszi volt a főrendező, akit Nosztráról át tudtunk hozatni. Gondold el, a börtönön belül döntést kicsikaró erővé váltunk. Akkor hozattuk át Nosztráról Tánczos Gabit, Ádám Gyurkát. Ebben a helyzetben engem nagyon aggasztott - mivel már belátható időn belül volt a szabadulás -, hogy az egykori ellentétek személyi ellentétekké mélyültek: Laci például nem állt szóba Fekete Sanyival. Én pedig fanatikusan úgy éreztem, lehetetlen, hogy mi úgy kerüljünk ki, hogy meggyötörtségünk terheként még személyi indulatokat, gyűlölködéseket is hurcoljunk magunkkal. Elhatároztam, hogy kibékítem őket. És nagy sikerélményem volt - persze napokig tartó érvelések árán -, hogy kezet fogtak egymással, és megígérték, ott előttem, hogy barátok soha nem lesznek, de egyikük sem fog tudatosan betartani a másiknak. Ezt sikerélményként könyveltem el, és ez tetőzött akkor, amikor nálatok, ott a lakótelepen megjelent Laci 50. születésnapján.

A börtönévek így lecsitítottak, és türelmesebbekké tettek. Lacival 58 őszén egyik kedves olvasmányunk volt Radnóti Sem emlék, sem varázslat című verse. Ma is vallom Radnótival: "Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj hát el egy percre e gazdag életen, szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel . . . " A hangsúly az utolsó gondolaton van.

A Lacival töltött kényszerhónapok két nagyon jelentős dolgot adtak nekem. 1. A felocsúdáshoz, az életben maradáshoz szükséges újrafeltöltődésben volt nagy segítségemre. 2. Megtanított arra: dolgozni nagyon keményen, tisztességesen kell, minden körülmények között, önmagunk megbecsüléséért. Közvetlen példamutatása hatott elsősorban, de ezt okos okfejtéssel is alátámasztotta.

El kell mondanom azt is, hogy nekem az iskolai tanulmányaim nagyon korán megszakadtak, és többek között Laci biztatására kezdtem el módszeresen a nyelvtanuláson kívül matematikával, algebrával foglalkozni, fizikai ismereteimet felújítani. Laci segített ahhoz, hogy az irodalom megválasztásában igényesnek, nagyon igényesnek kell lennem. Ezért mondottam neked beszélgetésünk során korábban is, hogy ebben az egész pokoljárásban Laci élményanyagot jelentett, és segített a szó legteljesebb értelmében a túlélésben, az életben maradásban. Amíg leszek, és mivel gyermekeimmel is meg tudtam őt kedveltetni, Laci bennünk is tovább fog élni. Mert most már a 21. században kell gondolkodni.
 
 

^IA prágai konferencián történt a szakítás a mensevikekkel, azaz az "opportunistákkal", abból a célból, hogy új típusú (bolsevik) párt jöjjön létre.

^IIHuszár Tibor: Bibó István. Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Bp. 1989.