Faluról jött, a Dunántúlról, középiskoláit is az oktatóintézeteirol híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitunő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval „kulákok"-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa — akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt — úgy halt meg, hogy „nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt". (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fővel már Budapestre jött, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon. A történelem 1945-nél tartott, a világ éppen túllépett a világháborún.

A faluról, paraszti sorból városba igyekvo, értelmiségi sorba emelkedni kívánó ifjúságnak történelem adta következő helye a „Népi Kollégiumok" valamelyikében volt. A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) igen rövid életű lehetett. 1946-ban szervezte meg az egész pedagógiai mozgalom magja és mindvégig központja, a „Gyorffy Kollégium" vezetosége és ifjúsága, együtt pártolta a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt. A java részében paraszti ifjúság lelkesen tódult feléje, hamarosan már mintegy tízezer egyetemista és főiskolás fiú- és leánytagja meghatározó hangját és hangulatát adta az egész felsőoktatásnak (ámbár voltak középiskolás kollégiumok is). Lelkes optimizmusuk és naiv hitük a hamarosan megvalósuló szocialista hazában, amely olyan lesz, ahogyan az utópista álmokban elképzelték, csakhamar zavarónak tunt az egyre dogmatikusabb pártvezetok szemében. A koncepciós pereket és foként a Rajk-pert követo jól érezhető megdöbbenést, zavarodottság és főleg az elvárt hangos egyetértés hiánya megpecsételte a NÉKOSZ sorsát. Betiltották, feloszlatták, még a kitűnő, példaadó Gyorffy Kollégiumot is megszüntették. Ezzel véget is ért a magyar pedagógiának ez a fényességes rövid korszaka.

Ez az ifjúság megtestesítette a háború utáni három-négy év optimista derűjét, a hitet, hogy mi építjük és magunknak építjük jövendőnket. Ezek a kollégiumok számos kituno értelmiségit indítottak útjára. Egész sor jelentékeny költonk itt találta meg saját hangjának első ütemeit. Csaknem azonos évjáratú, hasonló ihletettségu, többségükben saját hangvételu írásművészünk szinte egyszerre lépett irodalmunk felfrissülő kórusába. Nagy Lászlón kívül — hogy csak a legfontosabbakat említsük — Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, Simon István együtt jelezte, miféle új hangokkal gazdagodik költészetünk. Merőben különböző művészegyéniségek ezek, de összeköti őket a népközelség formában is, közösségtudatban is, a költoi hagyomány és az új iránti érzék egysége, a tanulással szerzett kultúra intellektualitása. Alighanem már most, közel fél évszázaddal együttindulásuk után megállapíthatjuk, hogy — legalábbis az említettek — jelentékeny költők, de közöttük a legjelentékenyebb, legegyénibb és a legnagyobb hatású Juhász Ferenc és Nagy László. Gyakran együtt is szokták emlegetni őket, habár a világ egészéhez való hozzáállásuk — a közelihez is, a kozmikus határtalanságokhoz is — teljesen más, gazdag képalkotó képzeletük meroben különböző, még ha mindketten eltéphetetlenül kapcsolódnak is a folklóri (népköltészeti, népmesei) gyökerekhez.

Ezek a jellegzetes újat jelentő tulajdonságok már mind megtalálhatók az induló Nagy László költészetében. A hangvétel azonban kezdetben csak a derűt, a bizakodást, a feltétlen hitet fejezi ki. Akiknél ez a hang nem változik az évtized végére hol hamar, hol fokról fokra bekövetkező csalódások, kiábrándulások hatására, okvetlenül beletévednek, belesüppednek a következő évtized „sematizmus"-nak nevezett vak vagy hazug közhelykultuszába. Nagy Lászlónál ez már azért sem következhetett be, mert egy tanulmányi ösztöndíjat kapott Bulgáriába. 1949-ben utazott el, és csak 1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, „a fordulat éve" történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott. Közben azonban — mindig jó tanuló lévén — alaposan elsajátította a bolgár nyelvet. Megismerte Bulgária történelmét, irodalmát, néprajzát, találkozott az ottani népi élettel és az értelmiséggel. És ami eleve célja volt a kiküldetéskor, fordítani kezdte a bolgár népköltészet és a bolgár klasszikus költok remekeit. Már indulásakor jó költonek tartották, de hazaérkezte után hamarosan legjobb műfordítóink közt is elfoglalhatta helyét.

Az ötvenes években megjelent köteteiben nyomon lehet követni, hogy a derűs lélek hogyan komorodik el. Az 1951-ben napvilágot látott A tüzér és a rozs címu gyujtemény még az előző itthoni években és a Bulgáriában írt versek a bizakodó évek hangulatait tükrözik, de A nap jegyese (1954) és még inkább A vasárnap gyönyöre (1956 eleje) már kételyekkel, szorongásokkal teljes költeményekkel jelzik a költő kedélyvilágának megváltozását. Ugyanakkor ezekben a gyűjteményekben a költoi képek, az olykor szürrealizmus-közeli gondolatkapcsolások, az egyre tündöklobb versformák meredeken felívelő művészi színvonalról vallanak. És innét egyre gazdagodik, elmélyülobb lesz az életmű. A meseeredetu, mitikus, a népek közös emlékezetében orzött ősi képzetek, a természet képeinek látomásos idézése végérvényesen kiépíti Nagy László kép- és képzeletvilágát. Pedig közben a külvilág adta rossz közérzethez járul feleségének — az egész létét-lényegét kiegészíto költőasszony, Szécsi Margit — hosszan tartó súlyos betegeskedése is. Költészete egyben védekezés is mindaz ellen, ami bánatot, gyötrődést okoz a nagyvilágban és a kisvilágban. Közben lelkiismeretes újságíró. Amikor az ötvenes években jól érezhetoen kezd kegyvesztett lenni a kultúrpolitika urainak szemében, akkor a kegyekben álló, de közben gátlástalanul emberséges Zelk Zoltán siet segítségére. Zelk akkor egyebek közt a Kisdobos címu gyermeklap foszerkesztoje. Maga mellé veszi munkatársnak, gyakorlatilag segédszerkesztonek. Ez biztosítja megélhetését, de egy újabb költői hangra is biztat. A Kisdobos léte magyarázza, hogy Zelk is, Nagy László is oly sok igazán kituno, óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló gyermekverset is írt. 1956 után pedig a költo végleges állást kapott az Élet és Irodalomnál, ahol tekintettel képzőművészeti felkészültségére a lap képszerkesztője, majd ezt a tevékenységet is megtartva, fomunkatársa lett mindhaláláig.

Irodalmi elismerésben soha nem volt hiánya. Háromszor is kapott József Attila-díjat, 1966-ban Kossuth-díjat. Egészsége azonban nem bírta sokáig. A halál gondolata, látomása, később félelme egyre többször jelenik meg mind szemléletesebben verseiben. Nem egy nagy költeménye (például: Jönnek a harangok értem vagy a Menyegző) a haláltáncok fogvacogtató képeit idézik.

Várta a halált, amely 53 éves korában jött el érte.