Kollégium a fa alatt

Áll az író a fáit veszített Üllői úton, és felmutat a magasba, a parkoló fölött terpeszkedő hiányra. A hajdani Ludovikára tapadó ipari épületen felirat: Corso cipő, vagy Fabulon, vagy valami más. A vörös csillag és a Skála-mágnes közötti erőtérben lebegő vállalkozói szocializmus hajdani vezényszavai. -- Ott volt a szobánk a magasban. Itt állt a kollégium, a Pápai Páriz Ferenc medikus népi kollégium -- mutat körül a parkolóra. Fölrobbantották, és üresen áll azóta is, mint a Nemzeti Színház helye. Lehet, hogy az eldózerolt kollégium puszta tere máig beépíthetetlen, mert nincs tömörebb közeg, mint az elsikkasztott és elabortált történelem. Lehet, hogy ez az ürességében tömör hely és a hajdani kollégium beépült ama sáncba is, a nehézéletűek sáncába. De ezt az architektúrát csak a történelem kilakoltatottjai ismerhetik fel. Mert nálunk az iskolák is az újra és újra kisiklatott történelem foglyai és menekültjei. Így száműzetik a pápai kollégium is a szabad királyi város falain kívülre a 18. század közepén, hogy aztán két évszázad után a történelem megismételje a leckéjét. Az Adásztevelre deportált kálvinista kollégium bánatos tanárai azonban vigasztalódnak, felmutatva egy eperfára, mondván, „szabadon tenyészik”... 

Talán tudatlanul is ez a kép működött akkor, amikor 1982-ben a Pápai Páriz Medikus kollégiumot egy vámosmikolai nagy fa alatt újraélesztettük. Mintha csak az elpusztíthatatlan kollégiumi szellem tört volna újra elő az iskolaipar üzemszünetében. Egy mitologikus létmód újabb alakváltását éltük meg ott, kollégiumot a fa alatt. Vekerdi László, Kontra György, idős Lázár Imre a hajdani Pápai Páriz Ferenc Medikus Népi Kollégium korszakából hozták élményeiket, és idézték meg Pápai Páriz emlékét, de általuk jelent meg közöttünk Karácsony Sándor szelleme is. A szegedi NÉKOSZ-emlékeket hordozó, és a humanista orvoslás, a pszichoszomatikus asztma- és tbc-gyógyítás nagyjáról, Levendel Lászlóról még nem sejtettük történelemformáló szerepét. De ott volt közöttünk a Semmelweis Orvostudományi Egyetem több mint egy évtizeddel később megalakult Magatartástudományi Intézetének több majdani professzora, tanára: Buda Béla, Molnár Péter, Kolozsi Béla, Molnár László. Együtt volt tehát a pszichoszomatika, az orvosi szociológia és az orvosi antropológia jegyében múlt, jelen és lám, a jövő is. A kollégiumok nyílt titka ez, hogy a bennük szervesült emberi kapcsolatok fészkébe szívesen telepszik az idő. Ezért kellett őket panelszellemű diákszállókká fosztóképezni. 

A vámosmikolai hétvégék a Pax Corporist és a Pax Animae-t író Pápai Páriz Ferenc igézetében egy, a pszichoszomatikus orvoslásban foglalt, új orvosi érzékenység jegyében gyűjtötték össze a medikusokat. Ezért voltak a tanárok között a pszichoszomatikus orvosi gondolkodás más prominensei is, mint Bagdy Emőke, Császár Gyula, vagy a tragikusan fiatalon meghalt Csákvári Gábor. És talán ezért találunk a Kopp Mária által alapított és vezetett Magatartástudományi Intézetben számos akkori kollégistát is tanárként. 

A hajdani kollégium jelentést váltó reanimációja sikeres volt, azonban végleges szállást nem találtunk, nem találhattunk. Pedig a sors kínált egy esélyt, szép és méltó alkalmat, hogy a névnek és örökségnek éltető foglalatot támasszunk.

Vétó Pápai Párizra

Én már végzett orvos voltam, akkor éppen katona egy elvarázsolt palóc faluban. Rejtélyes történelmi titkoktól, továbbélő boszorkánytörténetektől és a félmúlt emlékeitől különös hangulatú, szépséges faluba helyeztek, ahonnan minden reggel buszok vitték el az embereket. Paradicsom volt ez annak, aki az idő egymásra csúszott rétegeit kutatta. Furcsa végvári posztmodernitás, együtt középkor és ezredvég, de csak akkor mutatta meg magát, ha a látszat Kádár-korszakos szürkeségét megkapartuk. Milyen furcsa volt orvosi tanácsot adni annak az öregasszonynak, akinek szappanbuborékot fúvó gyereklány képe, Glatz Oszkár színes nyomata szobám faláról kísérte gyermekkoromat. Ez az esztendő felért több egyetemi évvel, eggyel a családorvos, eggyel az üzemorvos és eggyel a kultúrantropológus számára. Lám, egy esztendő igenis lehet egy egész világ... Vagy egy év az élet egyeteméből, kollégium a valóság mélyében. Az életgyakorlat egyeteméről ritkán beszélünk, legfeljebb a terepmunka idézőjelei között esik róla szó. Milyen különös volt Kleist Heilbronni Katicáját, a magyarországi boszorkányperek jegyzőkönyveit olvasni délelőtt, s délután hasonló hiedelmekről faggatni a szüléket, és hallani egy öregasszonyról, akit családja épp vélt boszorkasága miatt közösített ki.

Innen hívtak el barátaim a martonvásári táborba, az azon esztendőket jellemző kulturális építőtáborok egyikébe, melyet az orvosegyetemre jelentkező középiskolásoknak szerveztünk, a művészet és az orvoslás jegyében. Valójában ezek a táborok is a magyar kollégiumi hagyomány örökösei és emigránsai voltak. A kádári idő szökevényei. S lám, a munkatábor mint élethelyzet a varázslat helye lett. Ezt már megtapasztaltuk Izsákon is évekkel azelőtt, ahol a rogersi csorportdinamikai encounter-módszereket, szervezetfejlesztő fogásokat és a morenói szociodramatikus technikákat házasítottuk össze a táncházas, népdalos, kézműves hagyományápolás közösségteremtő közegével. Mert különös látomás az, ha a szőlőkötözésből a kunsági homokban hazafelé caplató diákokat távolról a mezőségi muzsika bőgőbrummogása fogadja. A fourieri falansztervízióktól is táplált szocializmus munkatársadalmában az ilyen -- inkább Németh László Kapások írásában kirajzolt utópiájára hajazó -- élményszigetek jelentettek ellenszérumot. Tapasztalataink meggyőztek, igazán ilyen közösségi szigetekben lehet csak egy tanulócsoportot egymás iránt elkötelezett és ihletett, a közös tanulásra, munkára felesküdő csapattá formálni, akik akár a tanárok ellenében is kikövetelik maguk számára a tudást. A kommunikációs készségek javítása, az empátiafejlesztő, önismereti nyereséggel járó tréning tudatlanul sok magatartástudományi tudást foglalt magába, és olyan módszereket is kitaláltunk akkor, amelyekre később a maastrichti modell skill lab gyakorlatában találtunk rá, a betegszerepet szimulálók szerepjátékában. Látomásunk a közzétett eredmények pedagógiai nívódíja ellenére nem nyert befogadást az egyetem módszertárába, sőt a csoportdinamikai közösségformálás ellenében a számítógépes kiválasztás mellett döntöttek. De e hajdani tábor szervezői voltak a Pápai Páriz Kollégium feltámasztásának motorjai, és sokuk vett részt a martonvásári kísérletben is. 

Ott, Martonvásáron hallottuk a hírt, hogy a sokunk számára kedves Hársfa utcai kollégiumot nővérszállássá akarják alakítani. Így kapott új feladatot egy virtuális kollégium valóságos baráti közössége. Egyetemi fórumok, egyetemközi találkozók sora jelezte a stációkat, egy múltjában titkokat rejtő épület, egy kollégium életben tartásának útját. Volt ezek között olyan találkozás is, amelynek már-már tetemrehívás jellege volt. A volt népi kollégista egyetemi tanárokhoz fordultunk, s valószínűleg nem eredménytelenül. A Hársfa utcai kollégium nem lett nővérszállás, hanem szándékaink szerint átépítés után szakkollégiumként nyílhatott meg. Minden teljesült hát, a két esztendő eredménnyel zárult. De a feltámasztott nem viselhette előző nevét új életében. Az egyetemi pártösszekötő -- ma talán egy vezető gyógyszertár orvosméltósága -- magánbeszélgetésre hívott, és nekem -- a pártonkívüli alattvalónak -- szegezte a kérdést: Csak nem gondolod, Imre, hogy a nyolcvanas évek második felében kicseréljük a névtáblát egy intézmény falán. Néhány év múlva az akkor kérdésessé tehető névtáblák zömét kicserélték.

Egyébként a nagy orvos, Korányi neve ellen valóban nem lehetett kifogásunk, és még sok más intézménynek sem. De az évtizedekkel korábban kilakoltatott Pápai Páriz nem költözhetett be. Pedig a ház szívesen fogadta volna. Ez a Hársfa utcai épület ugyanis hajdan a Pro Christo kollégiuma volt. Kovács Imre is lakott itt, és Karácsony Sándornak abban az időben nagy befolyása volt a különböző egyetemekre járó diákokra. És még valami: ebben a kollégiumban született meg a Kemse falut felmérő monográfia, az első falukutatás dokumentuma. Innen indult el a népi mozgalom egyik fontos folyamata. Ilyenek a mi kollégiumaink, létezők, de történelmi rendelkezés által láthatatlanok.

Város az egyetem falai között
Lehet ez másképpen is? Bennünket a hiány és az autenticitás körüli erőterek mozgattak a láthatatlan, de mitikusan létező térben. Mi egy névvel akartunk hidat építeni a test és a lélek orvoslása, a népi orvoslás ismerete és a biomedicina közé éppúgy, mint az évszázadok között, és valljuk be, az occidens bakói által felnégyelt hazarészek szellemisége közt is. Nem lehetett. Szerencsés nemzetek egyetemei a gótika mélyéből máig ívelő folytonosság közepette lehetnek korszerűek és hagyományőrzők. 

A mítoszteremtő szándék hajlik a markáns egyszerűsítésre. Az antik hagyomány rejtekútjait fürkésző tekintet hajlamos a klerikusok 13. századi Sorbonne-jában az arabok közvetítette előreneszánsz intézményformáló szerepét, a mecsetiskolák hatását meglátni. De a közszájon forgó laikus elméletek is leleményes fantáziára utalnak, így az oxfordi egyetem college-bősége mögött VIII. Henriket gyanítják. Lám, a politika újra; merthogy szerintük az növelte meg Oxfordot igazán, hogy az egyházszakadás miatt Rómából kiutasított hajdani teológusokat hirtelen el kellett helyezni, ami hozzájárult a már akkor patinás egyetemváros gyors növekedéséhez. Rosszmájúan mondhatnánk, akkor bizony az ezredvég feminista társadalomtudománya sokat köszönhet a hajdani uralkodónak. 

De ezt a mítoszt könnyű ellenőrizni, elég csak az alapítások évének számbavétele:
University 1249, Balliol 1263, Merton 1264, St. Edmund Hall 1278, Exeter 1314, Lincoln 1427, New 1379, Oriel 1326, Queen 1341, Magdalen 1458, Brasenose 1509, Christ 1546, Trinity 1554, St. John 1555, Corpus Christi 1517, Jesus 1571, Waldham 1612, Pembroke 1624, Worcester 1714, Hertford 1740, Regents Park 1810, Kebble 1870, Somerville 1879, St. Hugh 1886, Mansfield 1886, Anne 1893, St. Hilda 1893, Campion 1896, St. Benet 1897, Greyfriars 1910, St. Peters 1929, Chaterine 1963. Ha mítosz, így föl is oldódik a korábbi és későbbi alapítások nagy számában, a történelmi folytonosság eme szabadversenyében.

Ez a fenti, litániaszerű felsorolás azonban a hagyomány gravitációját és építő erejét jelzi. Valójában ez a temérdek college egy egyetem része, változó szubszidiáris autonómiával, és a versengéssel. Kicsi, történelmi mélységében mégis hatalmas építőkövei ezek az oxfordi univerzumnak. A gótikus kapubéllet évszázados és valószínűtlenül zöld gyepet von keretbe. És az ősi tutoriális oktatási rendszer is ilyen pedagógiai fundamentalizmust tükröz. Archaikus és személyes. Két ember találkozása a tudás egyetemes szentélyében, és az ebből fakadó személyesség, személyes felelősség. A másik oldalon az olvasás magánya és a tudás kozmosza, a könyvtár. A Bodlean. Hatmillió könyv, melyből még a királynak sem kölcsönöztek ki. Csak helyben olvasható, csak a hely szellemének foglalatában megkapható tudás. Amit Oxford mutat, az a történelem tágas intimitása, hiszen az Oxfordi Egyetem campusa városnyi. Az egyetem benn él a városban, a város benne él a Campusban. És itt-ott a Campus valódi campusra, azaz mezőre fut ki, hiszen a Christ College-dzsal szemben egy marhacsorda legelt szinte látomásszerű idillben arra jártamkor. És ezek a legelők megbonthatatlan, szerves részei a városnak. Az egyetem egyik régi diákja, egy arab multimilliárdos sem kapott engedélyt, hogy business schoolt alapítson az egyik ilyen városi legelőből kiszakított területen. E konzervativizmus persze a korszerűség foglalata.

Valójában Oxford a kontraszt miatt választott példánk. A mi kollégiumi hagyományunk egyik legkézzelfoghatóbb jellemzője az a sajátos virtualitás, amelyet a történelem fölött lebegő, vagy alászorult szellemi haza reflexivitása teremt. Ezt jelzi az adászteveli eperfa alá kivonuló kollégium vagy közösségi lét önképzőköriségben foglalt második nyilvánossága. A szemináriumvezető és diák intimitása helyett a mitikus és valóságos kollégiumi közösségbe foglalt személy kalandja az univerzitással, az univerzummal. Hiszen a virtuális haza időről időre valóságosabb számunkra, mint a konkrét ország, amelyben élünk. És ezt a virtuális hazát a magyar szellem galaxisának gravitációs mezője feszíti ki a spirituális térben. Csokonairól, Aranyról, Szabó Dezsőről, Németh Lászlóról, Karácsony Sándorról nem lehet az őket felépítő és befogadó kálvinista iskolakultúra kollégiumi hagyománya nélkül beszélni. 

Pedagógia a valóság fölött

A mitikus idő mutatja meg magát a nyilas és bolsevik totalitarizmusok szabványváltásának szünetében, 1945 és 1948 között. Ennek a mitikus időnek hatalmas gravitációja teszi különlegessé e korszak kollégiumi mozgalmának történetét. Az Ortega Y Gasset-i kor. A paraszti világból az értelmiségi létbe tömegesen érkezők számára nincsenek tucatjával college-ok, nem fogadja őket felkent tutor beavató rítussal. Nincsenek az ősiséget hirdető évszámok, címerek, nincsen gótika, sőt még épület sincsen; foglalni kell. A közvetlen hagyomány pedig a történelem nyíró-vedlető erőinek van kitéve. A népi kollégiumi mozgalom meghirdetésének kései imprintingjén vésztjósló a vendégek első sora. Rákosi, Szakasits és Rajk jelenlétét a hiteles Veres Péter és Tildy aligha ellensúlyozhatja. A bakók a bölcsőnél vendégeskednek. Az előzmények alkata ítélet alatt, a Cseresnyés gondolata, a parasztifjú Eötvös-kollégiumának gondolata éppúgy a napi politika vizsgálati fogságában, mint ahogy a Tüdős Klára által pártfogolt bocskai-ruhás Bolyai-kollégisták által képviselt szellemiség is kiveszésre ítélt. A kollégiumok életében a fejlődés fogalma mint valami vörös predesztináció keretezi a történelmi horizontot. De a kollégium öntörvényű, és e két kegyelmi esztendőben éli azt az életet, amelyet az előző évtized szellemi forrásaiból, a népi mozgalomból és az új térfoglalás lehetőségéből ötvöz magának. Az itt is, ott is alakuló népi kollégiumok már-már egy népi Oxford látomását idézik elénk, egy várost, melynek jövőjét e kollégiumok pillérként feszítik ki az időben. A történelmi otthonosságnak visszahódított főváros kollégiumai: megannyi szekérvár, megannyi lélekvár és állomás; egy vertikális népvándorlás stációi. Ennek a világnak két törvénye van: az önkormányzás rendje és a kollégium közösségi, szellemi műhelyként való működése. Az önkormányzatiságot jelezte, és a korszak nehézségeire is utalt, hogy a kollégiumok nagy része önellátó volt, és vezetőiket maguk közül választották. Az új hallgatókat is gyakran hosszas, beszélgetésekből szövődő vizsgákon választották ki. 

Ami az Oxford College-ok esetében az évszám -- a horgony a múltba --, az a népi kollégiumoknál az elnevezés. Bíró Szép Anna, Misztótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc, Kádár Kata. Szabó Dezső, Győrffy István, Vasvári Pál. Vak Bottyán, Bacsányi János, Apáczai Csere János, Lorántffy Zsuzsanna, Görög Ilona, Dobó Katica, Béri Balogh Ádám, Bolyai János, Bolyai Farkas, Zrínyi Ilona, mind egy-egy horgony a mitikus mélyben, vagy egy felfüggesztő kötelék ama magasban viselt hazában. A nevek jelzik a lelki folytonosságot a hajdani mezővárosok és kelet-magyarországi, erdélyi kollégiumok hagyományával. És jelzik a gyakorlati folytonosságot is, hiszen az első wittenbergától keltezhető magyar diákközösségtől szinte folytonosan a legnagyobb kincs az autonómia volt, hogy e plebejus hátterű diákok a debreceni, nagyenyedi, sárospataki, gyulafehérvári, kolozsvári kollégiumokban nemcsak az önkormányzati gyakorlatot valósítják meg, azaz saját körükből választanak fegyelmi bizottságot, hanem az idősebb diákok részt vesznek az ifjabbak oktatásában is. Ez jelzi a tutori gyakorlat jelenlétét a mi kollégiumi hagyományunkban is. A tanulás minőségét a közösségi élet nemesíti, ez az önképzőkör lényegi nyeresége, amely megjelenik a népi kollégiumi gyakorlatban. E kollégiumok tere intenzív szellemi életet élő, közösségi tér, ami a szaktudás megszerzésében nem mindig jelent koncentrált segítséget, de sokáig védelem a közös Én, a kiterjesztett Self történelmi eróziójával szemben. Aligha járunk messze az igazságtól, ha úgy látjuk: ez a nemzedék hídként feküdt keresztül a sztálini pszichocídium pokoli szakadékán, és megtartotta a hazát a veszendőségben is. A vélt szabadság korában e közösségi Én szétfoszlása szorongással tölti el az együtt érző szemtanút.

Egyetem és hatalom

A történelem által vetett árnyék a hatalom és a nemzedékek közötti játszma világa. A parasztságból érkezőket a harmincas évek magyar szellemi arisztokráciája hívta fel a társadalom felső rétegeibe, hívta és üdvözölte. Karácsony Sándor így írt: „Nem az a célunk, hogy a paraszt származású egyetemi hallgatóink izoláltan jelenjenek meg majd a kulturális életben, hanem az, hogy Madách szavaival élve, önkörben hatalmasodjanak el. Ez nem jelenti az európai kultúrából való kivonulást, hanem ellenkezőleg, a bevonulást eredményezi. Csak akkor számíthatunk magasrendű és egyetemes magyar szellemiség kifejlődésére, ha sikerül önálló, teljes értékű, gyökeres magyar kultúrát teremteni.” Szabó Dezső pedig leírta: „Hatalmas propagandát kell megszervezni a munkásság s különösen a parasztság körében, hogy arravaló gyermekeiket akarják tehetségüknek megfelelően továbbtaníttatni. Meg kell értetni velük, hogy ez nemcsak gyermekeik életének jelent nagy felemeltetést. Hanem: az egész parasztság és munkásság helyzetére is előnyt jelent, ha minél több gyermekük jut a magyar élet irányítói, kifejezői, a magyar sors intézői közé...” Németh László meg is nevezte már 1934-ben, hogy a „nép Eötvös-kollégiumára” van szükség: „Parasztkollégiumokra van tehát szükség, amelyek a magyar elitet a nép felé tágítják, s a »népieskedő« művelteket a kollégiumi munkával kipróbálják, s valóban a népbe horgonyozzák.”

A sors komisz fintora, de várható logikája volt, hogy mindezt jól értette a moszkovita elit is, mely küldött embereivel és hálózatépítő hatékonyságával már igen korán megkezdte e hagyomány átépítését, a „fejlődés” programját. Talán a NÉKOSZ kihívó lelkesültsége, gyorsan növekvő szociális ereje magyarázza, hogy még többre hivatott, intelligens pártkáderek is vállalták ezt a bomlasztó pártmegbízatást; van olyan emlékező, aki e küldött emberek között tartja számon az akkor még hívő kommunista Lakatos Imrét is. Az eredeti szellemi alapzaton álló hűségesek megkapták a harmadik utas, némethlászlós, esetleg verespéteriánus címkét. A kollégisták szociologikus átvilágítása is tanulságokat hordoz, hiszen nagyon hamar elenyészőre lecsökkent a Győrffy-kollégiumban még komoly részarányt jelentő gazdaifjak, középparaszti származású hallgatók aránya, és föld nélküli, vagy csak szalagparcellán gazdálkodók gyermekei kerültek túlsúlyba, ami a bolsevik térítéssel szemben is csökkentette az immunitást. Azonban a természetes ellenérzések mégis akadályozták e térítés sikerét, ami a NÉKOSZ-t a hatalom szemében potenciális ellenséggé tette, annak ellenére, hogy az így is sok kádert hozott az új hatalmi berendezkedés számára. A NÉKOSZ öntörvényűsége valójában a kollégiumi hagyomány öntörvényűsége maradt. És ez a törvény, a szakkollégiumi mozgalom, a kései örökös tekintetében is jelzi kollégium és hatalom történeti logikáját. 

A tudás kettős természete

A tudást a legnagyobb személyes kincsek között tartjuk számon. Olyan jószágunk ez, amelyet nem vehetnek el, tartja a népi bölcsesség. De a tudás társas természete legalább olyan lényeges és sokszor rejtve maradó minőség. Kollektív reprezentációról, szociális reprezentációról beszél a társadalomtudós. És még a tudományos igazságokról is be kell látnunk, hogy azok érvénye a gyakorlatban a tudományos társadalom elfogadásától függ, azaz a tudás valójában szociálisan jóváhagyott ismeret. A hazai „rejtőzködő” kulturantropológia mitikus nagysága, Karácsony Sándor -- akinek életműve a hazai protestáns hagyományok ismerete nélkül nehezen fejthető fel a maga teljességében -- ezért állította a társas lélektant munkásságának középpontjába. Karácsony éppúgy, mint a brit szociálantropológia alapító atyája: Malinowski, Wundt-tanítvány volt, és Wundt Volkerpsychologie munkája máig a kulturális antropológia egyik nagy geológiai alapzata. Ebben az áramlatban a tudás társas természetének, kulturális, szociálpszichológiai meghatározottságának törvénye a kőtábla elejére vésetett. Karácsony ezt gyakorlattá emelte, és a teória nála, mint Kodálynál is, kulturális antropológiai alapzatú pedagógiává, azaz nemzetszolgálattá vált. Kodály és Karácsony pedagógiai géniusza szőtte át a maga áttételein keresztül a negyvenes évek kollégiumi korszakát. Ez tette a közösségek szellemi otthonává a népi örökség, dalok, táncok, balladák éltetését, és a társas lét tipográfiája ezért állt ellen minden rontást hozó politikai dizájnnak, amíg tudott, és a szívek mélyén végig. Az elemző figyelem azonban e kulturális antropológiai burkot fölfejtve megláthatja azokat az egyetemes nyereségeket is, amelyeket a tudás egyetemi szintű megszerzése során is éltetett és működő archaikus antropológiai alapzatú társas létgyakorlat hozott.
A hajdani kollégiumi gyakorlat veleje volt a közösségépítés, és e közösségi tér felfokozott lázában való munka, tudásszerzés. Ezért a társas szellemért fordultunk mi is a kollégiumi hagyomány tapasztalataihoz, de a közösségépítésben legalább olyan fontossá tettük a csoportdinamikai önismeretet, a zajló folyamatok tudatosítását, a fölöttük való kontroll képességét, a társas készségek fokozását. A Pápai Páriz Ferenc Szakkollégium víziójában ott szerepelt ez a szakmai kulturális önismeretet építő csoportszellem, a pszichoszomatikus orvoslás szemléletének beépítése, a megőrzött bölcsészérzékenység. A tervezett módszerek között ott találtuk a rokonszenven alapuló csoportformálás technikáit, a vertikális tagoltságú tanulócsoportokat, ami a tutor-módszer tágításának is tekinthető. És a konferenciaszerű közös tanulási alkalmakkor e 6-8 fős csoportokban minden évfolyamból lett volna hallgató, és egy-egy szerv, vagy élettani téma közös körüljárásába így mindenki az éppen akkor tanultakat építhette volna be; az alaptudományok és a klinikum térbeli képet adott volna a közös tudásról. A kollégium, híven a hajdani Diákok Háza hagyományához, kereshette volna az alkalmat más egyetemekkel való kapcsolattartásra is. Az új, a Korányi-szakkolégium ezen elképzelések számos elemét megvalósította, de saját fejlődéspályáját futotta be, melyet nem motivált a falak őrizte történelmi múlt, és nem kapott lehetőséget a Pápai Páriz Ferenc Kollégium örökségének átvételére sem. Lehet, mindez még felélesztésre váró lehetőség.

Azt, hogy a tudásszerzés folytonos közösségi ünnep, vagy magányos bevásárlás egy hosszú és sokszor beláthatatlan útra, nehéz eldönteni. Talán mindkettő... Ahogy most felidézem a montreali Concordia Egyetem reklámfilmjét, a szapora, klipszerű montázsok pergő képvilága az egyetemet nem annyira a tudás szentélyének mutatta, inkább egy bevásárlóközpont vásári világa tűnt fel. Az eladandó egyetem reklámmozija egyébként egy szociális marketing-előadást illusztrált. A munka profi és legeslegújabb kori volt, az oxfordi college-ok világának sajátos antitézise. Lám, a szabad piac vásári világa meghódította a campusokat is. Lehet, hogy az óriásegyetemek dizájnját is a bevásárlóközpontok tervezői alkotják meg, hogy tágas tereikben és színes zugaikban a magányos tömeg ambiciózus egyedekre szétszóródva járja az információs pultok labirintusát, és a tudás bevásárlókocsiját megtömve, magányosan és türelmetlenül várjon sorára az élet és persze az egyetem kasszájánál.