Ez a nagyhatású és sokat vitatott munkásságú rendező végzettségét tekintve jogász, aki az ötvenes években híradófilmeket kezdett készíteni, míg 1958-ban rendezte első játékfilmjét (A harangok Rómába mentek). Szegénylegények című filmjével számos fesztiválon díjat nyert vagy jelölték, a magyar film középpontjában volt igen sok ideig, filmjeivel rengeteget foglalkoztak. Ez nem véletlen. A képkomponálásban, a térkezelésben rendezőnk egészen újat mutatott be az állandóan mozgó kamerával, a szereplők mozgásának tudatos és pontos koreografálásával, a képkivágat megválasztásával, s ezzel nagy hatással volt a külföldi filmvilágra (pl. a Cannes-i Aranypálmás Theo Angelopulosz mesterének vallja, David Bordwell a filmidő–filmtér-problematikát a Fényes szeleken keresztül magyarázza). A hosszú beállítások — melyek zökkenőmentesre sikerültek annak ellenére, hogy a kamerákba nem lehetett egyszerre sok filmet tölteni (5–10 perc) — ideje alatt változik a nézőpont, a kép valamely oldalán új szereplő jön be, majd eltűnik; nemcsak a szereplőknek, hanem a kamerának is koreografált mozgása van. Érdekes az a Jancsóra jellemző technika, amikor egy körben haladó embercsoportot a szereplők mozgásával ellentétes irányban, a kör ívét nem követve, hanem amellett egyenesen továbbhaladva vesz a kamera.
A szélesvásznas technika nehezen honosodott meg Magyarországon, de szép eredményeket hozott. Általában a lencserendszerek drágasága és nehezen beszerezhetősége miatt a szélesvásznú hatást úgy érték el,  hogy a képmezőt alul és felül kitakarták. Ebből a megoldásból származott az, hogy a filmek normál- és szélesvásznas változatban is forgalmazhatóak voltak. Amikor egy régi plakáton a ,,széles változatban is” feliratot látjuk, biztos, hogy kitakarásos technikáról van szó. Jancsónak ez a filmje viszont profi Cinemascope-film.

A cselekmény röviden: népikollegista (a NÉKOSZ-hoz tartozó) fiatalok politikai agitációja egy egyházi iskolában és ennek lefolyása, következményei — nemcsak politikai téren, hanem a társaskapcsolatokban, az erkölcsi hozzállásban is. A filmnek ma talán ez az oldala érdekesebb.

A népikollegisták a háború után, a magyar szocializmus ,,hőskorában” tanulni vágyó, általában paraszti származású egyetemisták voltak, akik sokszor nem végezték el a gimnáziumot vagy az általános iskolát sem főiskolára, egyetemre kerülésük előtt. Óriási tettvágy, energia volt bennük. Ez a hangulat, lendület sokakat segített is abban, hogy a lemaradást behozva jó szakemberré váljanak. Az óriási lendületben azonban erősen torzult a realitásérzékük és a toleranciájuk — gyerekesen kivitelezett, erőszakos kis forradalmuk arra volt jó, hogy eljátsszák egy közösség, egy eszme változtató szerepét, de inkább a külsőségekre ügyeltek. A sok transzparens, a szórólapok, amikkel próbálták meggyőzni az egyházi környezetben élő fiatalokat a marxizmusról, valójában a ,,felnőttek” valamikori forradalmának paródiájához kellettek. Ami azonban fontos, hogy ebben a kis forradalomban előtérbe került egy személy, aki befolyásolni, irányítani, uralkodni akart, agresszív módszerrekkel. Az ő hatására kellett elhallgatnia a szelídebb szárnynak — egy időre.

A filmben érdekes megfigyelni az akkori emberek gondolkodását, cselekedeteit, egy közösség alakulását. És persze az alakok  mozgását, a dalokat, a képek szépségét. Mindez a dekorativitáson túlmutat és egy külön világot épít bennünk kb. másfél órára, ami aztán megmarad jó sokáig.

Szokatlan, hogy egy film ennyire szépen legyen megszerkesztve, szokatlan a térkezelés a folytonosan ,,úszó” kamerával. A folytonos nézőpontváltoztatás miatt az élmény személyesebbé válik, szinte helyszíni megfigyelők vagyunk, ugyanakkor a  kamera mozgási vonalának végtelen pontossága egyfajta stilizált hangulatot teremt.

Jancsó Miklós méltó filmkészítő partnere a forgatókönyveinek nagy hányadát író Hernádi Gyula. A Fényes szelek dramaturgja a nagyhírű, ma Franciaországban élő filmteoretikus, Bíró Yvette, aki filmszakirodalmunk fő vonalát — Nemes Károllyal együtt — személyes hatásával jó időre meghatározta.