A pirosinges fiúk

Fényes szelek, 1969

Bemutathattak ebben az az évben 21 új magyar nagyjátékfilmet, lehetett ezek közt sok értékes és érdekes alkotás (Fábri Zoltánnak is volt két premierje) mindazonáltal 1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tűzték műsorra. A pontosan meg nem határozott időben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat látva őket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belső vitáiról, vezetőinek meghasonlásáról szól. A film végén megjelennek a NÉKOSZ politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erőszakkal leváltatják a csoport addigi diákvezetőit. 

E kényszerű „szinopszis” idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai olvasó és érdeklődő tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista párt befolyása alatt álló, főleg parasztfiatalokat összegyűjtő Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”, mivel a legcsekélyebb önállóságot és szabadabb szellemnek még a lehetőségét sem tűrhette.) A legtöbb néző mindenesetre már a Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny) Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták jókat kuncogva rajtuk, fura csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló, marxizmusról és vallásról énekelve vitázó főiskolásait. 

„A Fényes szelek nemcsak prolongálja mindazokat a problémákat, amelyeket Jancsó megelőző alkotásai felvetettek, hanem bizonyos értelemben új támadási felületeket is nyújt” – írja Gyertyán Ervin Filmvilág-beli elismerő kritikájában. A filmet ugyanis akkor, ’69-ben nem kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó nézők csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként átélő egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érző, a volt NÉKOSZ problémáival mit sem törődő középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?) harsányan tiltakozott. 

Jancsó filmje két táborra osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézőket, s mindez a sajtóvisszhangban is tükröződött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek, ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták. 

A Filmkultúra már előző évi utolsó, november–decemberi számát (mely azonban csak ’69 elején jelent meg) a Fényes szeleknek szenteli. Közli Fehér Ferenc „A forradalmi hatalom parabolája és pantomimjátéka” című hosszú elvi tanulmányát, amely a történelmi lehetőségeket modellező filmbeli szereptípusokkal foglalkozik. Fehér talán legigényesebb és legértékesebb filmtárgyú tanulmánya ez, mely egyaránt elemzi a parabola lehetőségeit és megvalósulását, a film figuráit-típusait és Jancsó formanyelvét. Elemzésének középpontjában az elidegenedés kérdése áll. Nem annyira a hatalom, mint inkább a hatalom által manipulált naiv és lelkes csoport „belső elidegenedése”. „Jancsó legmegvetőbb szavai az irányító apparátus bürokratikus elidegenedése ellen fordulnak” – írja. Másutt: „Jancsó a kis közösség elidegenedését azzal a mély Rosa Luxemburg-i szemlélettel közelíti meg, amely egy valóságos népmozgalom minden tévedését ezerszer termékenyebbnek tekintette, mint a csalhatatlan és mindenható testület legbölcsebb döntéseit.” 

A Filmkultúra ’69-es első (tavaszi) számában Sükösd Mihály dolgozata olvasható A mozgó történelem modelljei címmel, melyben a film „történelem-mintáját, jelképes metszetét” vizsgálja a modell-alkotás lehetőségeinek szempontjából. 

A dolgozatnak mégsem az esztétikai rétegéből idéznék, hanem a szubjektívebb, élményszerűbb bevezetéséből: „Beszéltem J. professzorral, aki szinte azért utazott Pestre, hogy megnézze a filmet, amelynek – általa képzelt? valóságos? – tényanyagához húsz évvel azelőtt közvetlen köze volt. Csalódva, felháborodva, keserűen utazott haza. Érveit hallgatni, jelenségét megérteni éppoly elkeserítő volt, mint figyelni a vidéki tanárt, a fővárosi mővelődési előadót, a peremre szorult írót, a méltányolt írót, ahogy a becsapottság, a megsértettség irracionális indulatában, meg-megbicsakló logikával rótta le felháborodását szóban és írásban.” 

Abban, hogy a folyóiratok és szaklapok a szokottnál is bővebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szekesztőségi cikkek, újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita elhúzódott tavaszig, nyár elejéig. Az ötvenes évek rossz emlékű Felelet-vitája óta a magyar kulturális életben csak a Rozsdatemető körül zajlott ehhez fogható vita (1963-ban). 

Népszabadság Héra Zoltán vitaindítójával, egy óvatosan mérlegelő-kiegyensúlyozó, igent-nemet gondosan arányító, de összességében inkább elfogadó írással kezdte másfél hónapra nyúló „sorozatát”. Fekete Gyula ütötte meg a legélesebb hangot – kicsit hasonlót ahhoz, amit néhány évvel azelőtt Veres Péter, amikor a Megszállottakat ócsárolta. Szerinte Jancsó védi az egykori elnyomókat, hamisan ábrázolja és hibáztatja az elnyomás alól épp felszabadult néptömegeket – cikkéből mellékletünkben néhány részletet is közlünk. 

„Sej, a mi lobogónkat összevissza fújják” – írta ironikus cikke fölé címül Hámos György a Magyar Hírlapban, a vegyes kritikai visszhangon elmélkedve, Fekete Gyula „baltás” elutasításán és Fehér Ferenc „rajongó áhítatán” egyaránt ironizálva. 

Rényi Péter vitazárója a Népszabadságban (március 2.) a nyitó Héra-cikknél jóval elutasítóbb volt. „A burzsoázia erejének, politikai befolyásának érzékeltetése nélkül lehetetlenség bebizonyítani annak a baloldaliságnak a hibáit, amelyről itt szó van.” (...) „Maga a szituáció tökéletesen hamis. Nem azért, tévedés ne essék szólván, mert nem pontosan tükrözi a NÉKOSZ-isták sorsát, mert nem történelmi dokumentáció, hanem mert alkalmatlan arra, hogy a baloldaliság általánosító próbája legyen.” 

A Fényes szelek vitában sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen eltértek a Népszabadságétól, vagyis a párt kulturális irányításáétól. Fehér Ferenc írását már láttuk. Almási Miklós a Kritika áprilisi számában a filmet teljes egészében, élesen és ingerülten elmarasztaló Sinka Erzsébet (bevallom, fogalmam sincs, ki ő) ellenvéleménye után közöl hosszabb tanulmány-vitacikket. 

„Számomra Jancsó filmje forradalmunk első jelentős művészi összefoglalása, melyben egy hősi kor szépsége [szépségét?] a születő új rend türelmetlen naivitása [naivitását?] – a művészi transzpozició zseniális megoldásával – valamint a későbbi torzulások csíraformáit, lehetséges kibontakozási irányait együtt ábrázolja” – érvel (kissé megbicsakló fogalmazásmóddal) az esztéta. A vita elsősorban a NÉKOSZ szerepéről folyt – bármilyen világossá akarták tenni az alkotók, s a felkészültebb kritikusok is, hogy Jancsó műve nem „történelmi film”, nem a NÉKOSZ-mozgalom krónikája vagy dokumentuma. Almási Miklós, akár Fehér Ferenc vagy Gyertyán is amellett érvelt: ez nyilvánvalóan nem „NÉKOSZ-film”. 

„A művész számára egy dátum – ha nem dokumentumfilmet forgat – csak a művészi stilizálás eszköze lehet. S Jancsó ezt az összefoglaló stilizálást találta el – típusaiban és hősei útkülönbségeiben – talán minden eddigi filmjénél fájóbb és átfogóbb erővel. A kor szépségében, a Pirosinges fiú elvont demokratikus illúzióiban ott van a naivitás keserű megkérdőjelezése, ezeknek az illúzióknak értékvédelme és tartalmi elvetése, a felnőtté vált tudatosság bölcsessége. S a másik póluson, a rendőrtiszt alakjában, a fordulatot teremtő jelenet torkot fojtogató tragikumában nemcsak a továbbfejlődés torzulásainak alternatívája, hanem a későbbi korrekció emberi lehetősége és biztosítéka is megcsillan.” 

Az ezekben az években egyre színvonalasabb és érdekesebb Valóság című folyóirat 69/3-as számában Gyurkó László – Konrád György – Sükösd Mihály – Vitányi Iván közöl hosszabb írást a filmről. A Kossuth-klub nagy vitaestet rendezett, melyről a televízió önálló műsort szerkesztett. Ennek a végén Jancsó később és másutt felvett, inkább nyilatkozatként mint spontán önvallomásként ható mondatokat mond arról, hogy a filmben nem a párt történetének valamelyik korszakára akart utalni, s hogy ő maga a szocializmus rendíthetetlen híve. 

Cannes-ban a Fényes szelekkel, Sára Sándor Feldobott kő című alkotásával és Elek Judit Sziget a szárazföldön című első filmjével képviseltette magát a magar filmművészet. Lindsay Anderson túlértékelt és másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus művészkedéssel reagáló filmje, a Ha (If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel is eredetibb. A vita folytatása Cannes-ban címmel a Fényes szelek fogadtatásáról természetesen ugyancsak Rényi Péter tudósítja a Népszabadságot (május 17.). Mintha nem is utasította volna el a filmet, olyan örömmel számol be a kedvező méltatásokról, s olyan sajnálkozással az elmarasztalásokról. „A Fényes szelekkel nemcsak a filmet, hanem a vitát is exportáltuk. És ez a vita nem volt rossz nálunk, s reméljük nem lesz rossz itt sem” – fejezi be tudósítását. 

A nyilvánvalóan gondosan megszervezett, mégis sok spontán, a szervezők által nem egésezn ellenőrizhető és befolyásolható, szabad ellenvéleményeket is felcsendítő vita szélzúgásában kissé háttérbe szorult Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott kő. 

Sára ekkorra a magyar film egyik legtehetségesebb alkotója, a hosszan húzódó Dózsa-film egyik társalkotója is, de első önálló nagyjátékfilm-rendezése a Feldobott kő. Tehetséges bemutatkozás volt a Mándy-motívumokból építkező, már említett Sziget a szárazföldön, s nem feledkezhetünk meg az eddig inkább csak dokumentumfilmesként ismert Gyarmathy Lívia első fikciós munkájáról sem. Az Ismeri a szandi-mandit? új és előzménytelen friss hang a magyar vígjáték történetében. Épp 1969-ben aratott hömpölygő közönségsikert a rendkívül ízléstelen Hét tonna dollár, és a Böszörményi Géza forgatókönyvéből írt Gyarmathy Lívia-alkotás azzal a reménnyel tölthette el az igényes nézőt, hogy a vígjátéknak, a komédiának nálunk is lehet művészi rangja. 

Kemény, szikár és illúziómentes filmmel mutatkozott be Gábor Pál is: a Tiltott terület egy üzemi baleset kapcsán a másra nem hárítható emberi felelősség kérdésével szembesíti a nézőt. A hazugság, az elhallgatások szürke, füstös, mocskos fala mentén járnak hősei. Értékes pálya indul ezzel a filmmel. 

Az őszi pécsi filmszemle nyolc versenyművét tizenhét (17) tagú „társadalmi zsűri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc volt. A fődíjat Sára Sándor szép munkája, a Feldobott kő kapta, s talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne kelljen kitüntetni Fábri Pál utcai fiúkján kívül, amely megkapta a szokásos színészi és közönség díjat, szokatlan módon semmilyen más alkotást sem jutalmaztak. 

Ismét jó évet zárt a magyar filmművészet. Most, és még egy jó ideig mind az egész társadalomban, mind a művészetek világában úgy látszott, folytatódnak a reformok.