Tanársegéd volt, amikor elsőévesként, mindenre figyelve, körbenéztem a Képzőművészeti Főiskolán. Szentiványi, Szalay és Rákosy volt az a hármas, akire mind annyian figyeltünk. Szentiványi már akkor is a színek rendjére építette líráját. Szalay már nyújtogatta körmeit, mindig izgatott volt, mindig a drámát kereste és élte.

Rákosy virtuózként rajzolt, színakkordjai stabilak voltak, motívumai, képelemei értelmes jelrendszert alkottak. Közben járt-kelt, beszélgetett és mesélt. Áradtak belőle a régi mondák, az éppen megtörténtek pedig átköltött történetekké váltak. És ez a mesélés őt és hallgatóit lekötötte, érdekelte. A mesélő ember zsongott a fülükbe és megjelentek a patakparti nyírfákat nyírviricsért csapraütő kamaszok ugyanúgy, mint történetek Rembrandtról vagy Theodora császárnőről.

Akkoriban művészetből megélni fiatal művész számára olyannyira kilátástalan volt, hogy aki festeni akart, valahonnan a létfenntartás minimumát biztosítania kellett. Rákosy elment vidékre tanítani. "Tíz évre" - mondta, "azután nyugdíjba megyek és csak festek." Tíz évi szolgálat 80 pengő nyugdíjat jelentett volna, ami nagyon igénytelen ugyan, de létalap volt.

Azután jött a háború, megtizedelve egy generációt. Átalakult a világ. Rákosy főiskolai tanár lett és mintha ráébredt volna az élet valóságaira, tevékenyen munkálkodott az új rend építésén.

Tanított. A tanítás életformájává lett. Nap mint nap saját invencióinak kiapadhatatlan áradatát adta hallgatóinak. Tán éppen ezért keveset festett. Hogy valóban keveset-e? Azt festette meg, amit okvetlen meg kellett festenie. Nem voltak felesleges képei. Kitűnő karakterérzékével szinte percek alatt varázsolt portrét a vászonra. A kép szerkezete olyan természetesen alakult a keze alatt, ahogy meséi motívumai szövődtek egymásba. Ez a természetesnek ható motívumszövés magába foglalta a század festői törekvéseinek legjobb eredményeit. Falképei is ezért jók. Helyénvalóan borítják még a nagy tűzfalakat is, ami ugyancsak fogas kérdése a piktúránknak.

Az utolsó években is készült, várta a szabad időt, amit a tanár aggályos lelkiismeretével vont meg magától. Készült, hogy mindazt, amit még meg kellett festenie, megfesthesse. Erre mondott nem-et a sorsa.

Az újpesti munkásotthonban freskóját, a Papp József téri sgraffitót, Debrecenben egy falképet, a fóti Gyermekváros freskóját, a Nemzeti Galériában néhány művét hagyta maga után. Ezek a művek tovább fognak fennmaradni, mint Rákosy személyes emléke. Emléke a biztos ítéletű festőnek, a tanárnak, az egyenes embernek, akiben a valóság a mítoszokkal keveredett mint a népmesékben.

Z. Gács György
MŰVÉSZET, 1971/8.